2017. augusztus 28., hétfő

Nemzeti ünnep, bibliahét, újkenyér ünnepe Érmihályfalván

Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség! 
 
Újkenyér hetének első napján, augusztus 20-án, nemzeti ünnepünkön, a református presbiterek kezdeményezésére ökumenikus istentiszteletre gyűltünk össze római katolikus testvéreinkkel a kiskápolnánál, a Szent István-i apostoli keresztnél. 



Balázs János Dénes református lelkipásztor zsoltáréneklés után felolvasta az aznapi igerészt, a 133. zsoltárt, majd hálaadó imádságban köszönte meg Isten gondviselését nemzetünk életében. Bogdán István esperes-plébános a Példabeszédek könyvéből olvasott fel. Az egész gyülekezet hálát adott imádságban az új kenyérért, megköszönte Istennek, hogy most sem verte el a jég a szántóföldeket, bőséget, reményt hozott az aratás, nincs éhezés, nélkülözés. Az esperes úr megáldotta a kenyereket, az egyházfik pedig kiosztották falatokban a megjelent egyháztagoknak. Hálás szívvel és imádságos lélekkel énekeltük el a Himnuszt, hiszen Istenünk megáldotta a magyarokat jókedvvel és bőséggel.

Reméljük, ez az alkalom hagyománnyá válik, nemzeti ünnepünkön városunk minden lakosa, évente eljön majd ide hálát adni a mindennapi kenyérért.

Az örvendezés a kialakult szokáshoz híven a vakációs gyermek-bibliahéttel folytatódott. Az eseményt hirdető plakáton olvashattuk: Isten éltessen! A felirat alatt egy szülinapi tortát láthattunk, melynek tetején egy 500-as gyertya lángolt. A gyerekfoglalkozásokon a reformáció állt a középpontban. Első nap mindenki meghívást kapott Édes János 500 éves cukrászdájában. Ott minden alkalommal megtanultunk egy bibliai történetet és egy-egy sola-t, melyek a reformáció fő jelmondatai. A jelmondatokat a cukrászdában minden nap egy híres személyiség szájából hallottuk, amit meg is tanultunk. Megfordult itt a szülővárosából érkezett Károli Gáspár bibliafordító esperes, akitől a Sola Scriptura=Egyedül az írás jelmondatot tanultuk meg. A nap fő üzenet pedig: Olvasd a Bibliát! Másnap Luther Mártonnal beszélgettünk, aki megtanította mit jelent a Sola Fide = Egyedül a hit, hisz ez késztette őt arra, hogy reformálja az egyházat. Következő nap Dévai Bíró Mátyás tett bizonyságot Isten kegyelméről. Következő két nap Kálvin János és Szikszai György volt a vendég. Reformátorunktól megtanultuk, hogy Solus Christus, egyedül Krisztussal visszük sikerre ügyünket, ha Hozzá ragaszkodunk, hiszen egyedül Ő a mi közbenjárónk. A hívő embernek mindig Krisztusra kell tekintenie. Szikszai Györggyel együtt imádkoztunk, hiszen Soli Deo Gloria=Egyedül Istené a dicsőség. Mindenért adj hálát Istennek! – tanította. 


A játékos tanulást mindig finom uzsonnázás követte, majd együtt szorgoskodhattunk a kézimunkázásnál. Köszönjük a presbiter asszonyoknak, nőszövetségi tagoknak, hogy előkészítették a szeretetvendégséget. Köszönjük az adakozó családoknak a felajánlásokat. A lelki táplálékért köszönet lelkipásztorainknak, vallástanárainknak és az önkéntes ikéseknek.

A hálaadás hetét vasárnap bizonyságtétellel fejeztük be. Újkenyér ünnepén a megterített úrasztala mellé a szívből-lélekből elharsogott aranymondások és a tanult énekek kerültek, így dicsértük az Urat. A gyülekezet megcsodálhatta az 500. évfordulóra készített tortát, melyre minden nap került egy-egy emelet, szombaton pedig a gyertyákat helyezte el Édes János cukrászmester. 


Egyedül Istené a dicsőség! Megengedte, hogy egyházunk jeles évfordulóján Isten kegyelméből átéljük a bibliahét áldásait. Már az alkalom neve – bibliahét – is hirdeti, hogy az alkalmakon egyedül a Szentírás, az anyanyelven olvasott ige áll a középpontban. Ahogyan Luthernek és Kálvinnak igaz hite volt pajzsa, úgy nekünk is, 500 év után is ugyanez az erős hit a mi pajzsunk, feladatunk: egyedül Krisztusra tekinteni, Vele legyőzhetjük a gonoszt, és kegyelme által még több embert Istenhez tudunk vezetni. Egyedül Isten dicsőségére érdemes élnünk nap mint nap, mind gyerekek, mind fiatalok.

Balázs Eszter, IKE-tag

2017. augusztus 26., szombat

Jankafalviak érmelléki túrája II.

Augusztus 5-én, szombaton ismét útra keltünk 19 gyermekkel és fiatallal, hogy folytassuk érmelléki kirándulásunkat. Mivel erre a napra kánikulát mondtak az időjósok, ezért korán reggel útnak indultunk a lelkes csapattal. Az első túránk során az Ér völgyét jártuk be, most az Egyházmegye egy másik részére a Berettyó vidékére vezetett utunk elsősorban.

Első állomásunk most is Székelyhíd volt, mégpedig a Múzeum, ahol dr. Wilhelm Sándor nyugalmazott biológia tanár fogadott bennünket, s ő is vezetett végig az általa létrehozott tárlaton. A kiállított tárgyak segítségével a gyerekek a népi halászattal és vadfogással ismerkedhettek meg. A halászat az Ér lecsapolása előtt e vidék ősi mestersége volt, a mindennapi élet szerves része. S hogy miért, arra a tanár úrtól megkaptuk a választ: az erdők és a vadászat a főurak tulajdona és joga volt, a szegény, jobbágy ember nagy vadat nem ejthetett el, így maradt neki a hal, amitől hemzsegett az egykori láp, ezzel etette családját, illetve a nádasban fészkelő madarak tojásával, és a dongók által gyűjtött mézzel. Igazi terített asztal volt az Ér mocsaras világa az itt lakó ember számára. A tanár úr örömmel látta, hogy néhány jankai gyermek számára a kiállított tárgyak, és a halfajták sem ismeretlenek, hogy a halászat szeretete, e táj ősi ösztöne még ott ég a mai gyerekek szívében is. Miután kifizettük a belépődíjat, azaz beírtuk nevünket a vendégkönyvbe, elbúcsúztunk s elindultunk következő úti célunk felé. 


Az olaszi útról még vetettünk egy utolsó pillantást az Ér csendesen elterülő völgyére, hogy aztán néhány kilométer megtétele után a Berettyó egykori partján álló Vedresábrányba érkezzünk. Itt Botos Júlia tiszteletes asszony és férje Sándor fogadott bennünket. Miután megmásztuk a templomdombot, beléphettünk a hűs XII. századi templom falai közzé. A tiszteletes asszony röviden elmondta a templom történetét, s érdekességeket is mesélt, természetesen meg lehetett nézni a szószék mögött kezdődő titkos, falba épített feljárót, vagy a karzaton ki lehetett próbálni az ülőfülkéket. A templomlátogatás után frissítő víz is várt a gyerekekre, s miután a Berettyó völgyét is megcsodáltuk tovább indultunk Margitta felé. 


Itt Lőcsei László kántor úr fogadta a túrázó kis csapatot. Margitta és a templom történetének meghallgatása után, a kántor úr még azt is megengedte, hogy az orgonát megszólaltassák az arra vállalkozó gyerekek, de természetesen a legszebben az ő kezei között szólt e nemes hangszer. A templom melletti park hűs árnyékában elfogyasztottuk az otthonról hozott uzsonnát, majd egy kis fagylaltozással hűtöttük magunkat a nagy melegben. 
 
 
Innen Albisra vezetett utunk, ismét visszatértünk az Érmellék vidékére. Az Árpád-kori templomban Herman Csaba kántor úr fogadott bennünket. Ő ismertette a templom történetét. Érdekesség volt számunkra, hogy a templom alatt található a Zólyomiak kriptája, hiszen Albis volt az ősi fészkük (A Zólyomi család birtoka volt Jankafalva is, sőt Érmellék nagy része). S ha már Albison jártunk, akkor természetesen szó esett az Irinyi testvérekről is, Józsefről, aki a márciusi ifjak egyike volt és Jánosról, aki a gyufa feltalálójaként lett ismert. Neki amúgy idén ünnepeljük születésének 200. évfordulóját. E templom is tartogatott érdekességeket, itt is volt falban lévő járat fel a toronyba és a karzatra. Természetesen ezeket is szemügyre vettük, megnéztük a harangokat és a toronybéli kilátást. A lőrésekkel, szűk falban lévő folyosóval és gyilokjárattal ellátott templomlátogatás során óhatatlanul is eszébe jutott az embernek: Erős várunk nékünk az Isten. Hiszen ez a kis templom egykor valódi erődítményként is szolgált a háborús időkben. Az is érdekesség volt itt, hogy egy szépen feldíszített templom fogadott bennünket, hiszen délután egy ifjú pár szándékozott házasságot kötni e templom falai között. A parókián egy kis frissítő vízzel és pogácsával kedveskedtek a házigazdák, majd utunkra engedtek Érábrány felé.


Mire ide megérkeztünk bizony már 40 fok körül járt a hőmérséklet. Jól esett hát a diófa árnyékába vonulva hallgatni Balla Tibor tiszteletes urat, amint a XII-XIII. század fordulóján épült másik ábrányi templomról beszél. Ez valamikor Monostoros Ábrány volt, mivel itt egy háromhajós monostor állt, bizonyította ezt a szentélyben lévő freskó és a kívül lévő boltívek. A tiszteletes igyekezett a megmaradt halvány freskókat bemutatni, s ahogy mesélte valóban fel is fedeztük a különböző képeket. A régi templomból az előtte lévő új templomba mentünk, merthogy az 1900-as évek elején a gyülekezet elhagyta a régi templomot, a megnövekedett lélekszám miatt új templomot emel, de sajnos mára már annyira elfogytak az egyháztagok, hogy a régi templom falai között is megférnének újra. 

 
 
Megköszönve a vendéglátást Micskére indultunk tovább, ahol Gavallér Lajos tiszteletes mutatta be a nemrég felújított műemléktemplomot. Néhányan kórustalálkozó és tábor alkalmával már jártak néhányan Jankáról ezen ódon falak között, de a legtöbben most először csodálhatták meg ezt szép kis ékszerdobozt. Számunkra érdekesség volt megtudni, hogy a szentélyrész alatt kripta is található, benne két ember földi maradványai. Az egyik IV. Zólyomi Dávid háromszéki főkapitány, a másik felesége iktári Bethlen Kata. Dávid annak a Daróczy Zsófiának a fia, aki a jankafalvi gyülekezetnek úrasztali kelyhet adományozott 1633-ban, s a Zólyomiak közül ő állt a legközelebb a fejedelmi cím megszerzéséhez, felesége pedig Bethlen Gábor fejedelem unokahúga volt. A négy fiatornyos templomtornyot is megmásztuk, hogy megcsodáljuk a kilátást, majd a tiszteletes vezetésével a micskei tájházat látogattuk meg. Itt a szövéssel, fonással ismerkedhettünk meg közelebbről. 



Micskéről Szentjobbra utaztunk, ahol gondnok úr fogadott bennünket. Szentjobb két dologról is nevezetes: egyrészt Mercurius apát 1061-ben ide menekíti a pogánylázadások idején Szent István ereklyéjét, a Szent Jobbot, melyet 1083-ban Szent László király itt talált meg, s ő adja e falunak a Szentjobb nevet, másrészt a szentjobbi vár történelméhez Bocskai István fejedelem személye kapcsolódik, akinek az 1606-os bécsi békét és vallásszabadságot köszönhetjük. Itt is jeles napon érkeztünk a gyülekezetbe, hiszen aznap reggel történt meg az átadás, azaz új lelkipásztora lett a közösségnek. Mivel néhány felleg eltakarta a napot, így a templom előtti játszóteret megrohamoztuk, hogy a sok fejtágítás után egy kis könnyed szórakozásnak is helyet adjunk. 



Végül Hegyközszentmiklósra érkeztünk, utunk végállomásához. Itt Árus László tiszteletes várt bennünket a szépen felújított templomban. Már páran itt is jártak táborok alkalmával, de így kívül-belül felújítva most először látták ők is e templomot. Miután a templom padjaiban megpihentünk és a tiszteletes urat meghallgattuk, átmentünk az egyházközség tulajdonában lévő termál strandra, ahol meleg étel és egy kis fürdőzés várt minket e kirándulás zárásaként. Most is csak hálás szívvel tudjuk megköszönni a házigazdáknak, hogy a nagy hőségben is szeretettel fogadták kiránduló csapatunkat. 


Talán e sorokkal kellett volna, hogy kezdjem beszámolómat, de így zárásképpen is helyén való elmondani, hogy hogyan is indult ez az egész túra. Reformáció emlékéve lévén azt szerettem volna, ha a jankai gyerekek a közelükbe lévő református templomokat és gyülekezeteket egy kicsit jobban megismerik. Mert helyénvaló messzi vidékek felkutatása is e jeles év kapcsán, de a közelünkbe lévő értékekről sem szabad megfeledkeznünk. S ha már útnak indultunk a református hitélet központjait felkeresni, akkor ez áldott lehetőséget adott az érmelléki táj kincseinek a felfedezésére is.

Mert igen is vannak kincsei az Érmelléknek és az Érmelléki Egyházmegyének, vallásos szempontból (4 püspököt és egy mártír lelkészt adott e táj, Árpád-kori templomok), kulturális és tudományos szempontból (Kazinczy, Fráter, Irinyi), történelmi szempontból (székelyhídi vár, kastélyok, kúriák, csatahelyszínek, Gutkeledek, Zólyomiak, Bocskai, ottományi kultúra, Szalacs, Szentjobb…), népi mesterségek és hagyományok szempontjából (szőlészet, halászat, fonás, szövés, vadászat, tájházak) és természeti kincsek szempontjából is (termálvíz, növény- és állatvilága).

E túrák célja az volt, hogy a gyerekek megismerjék e vidék gazdagságát, szülőföldjük kincseit, hogy ne szégyelljék azt, hogy az Érmellék szülöttei, hanem legyen egy egészséges büszkeségük és öntudatuk. Lehet, hogy mióta tönkretették e vidéket a lecsapolással, azóta egy kicsit több a por errefelé, de Érmellék semmiképpen nem egy „kis porfészek”, és nem szabad hagynunk, hogy ezt a sok értéket, őseink hagyatékát a feledés, az elfelejtés pora lepje be.

Reménységem szerint e két nap által a jankai gyerekek és ifjak számára történt egy kis portörlés, s így bejárva e vidéket minden bizonnyal több minden megragadt fejükben és szívükben, mintha Jankafalván, egy vallásórán én elmeséltem volna nekik mindazt, amit láttak és hallottak, s ez csak így is töredéke volt e táj gazdag örökségének.

Köszönet a támogatásért a Reformáció Emlékbizottságnak, és Istennek legyen hála!

Jakó Sándor Zsigmond
jankafalvi lelkipásztor

2017. augusztus 25., péntek

ÉRDA-gyermektábor Micskén


Istennek legyen hála, ismét megrendezésre került a nyári gyermektábor az Érmelléki Református Diakóniai Alapítvány (ÉRDA) szervezésében, július 17-21. között. 
 

 
Gyermekeink az egyházmegye különböző szegleteiből érkeztek, összesen 30-an. Ebben az évben, ahogyan eddig is, a micskei Sámuel gyermekotthon adott helyet a tábornak. A tábor Balla Júlia diakónus vezetésével zajlott. Megérkezésünkkor mindenki elfoglalta a helyét, majd Budai Mónika helyi tanítónő vezetésével a nagy csapat elindult a helyi focipályára, ahol ismerkedős játékokban vettek részt. Az ismerkedés után természetesen elengedhetetlen volt egy barátságos házi focibajnokság a fiúk és lányok között, melynek végeredménye 2-2 lett, s így mindenki nagy örömmel térhetett vissza a tábor területére. Vacsora után még egy kis csapatjátékban vehettek részt a gyermekek, majd mindenki eltette magát a következő napra, hiszen a másnappal indult a tényleges program. 




Másnap a torna után reggeli következett, majd az ebédlő részen kezdődhetett a bibliai történetekkel való ismerkedés. Ezeken az alkalmakon az idei gyermek-bibliahét anyagát alapul véve tanultunk új történeteket, aranymondásokat, énekeket. Később sor került a történet lerajzolására, mely rajzokból szebbnél szebb alkotások készültek, s látszott, hogy a gyermekek hogyan is képzeltek el egyes bibliai történeteket. A kézimunka is nagy elfoglaltságot jelentett, hiszen mindenki nagy gondot fordított arra, hogy a legszebb kézimunkát készíthesse el, s ezekből is szép számmal készültek nagyon szép darabok. A délutáni program, pedig minden képzeletet felülmúlt, hiszen bár csak egy napra volt bejelentve, mégis már akkor elmehettünk kicsit strandolni. Szerdán és csütörtökön is hasonlóképpen zajlottak a programok. Szerda délutáni meglepetés-programunk a helyi tájház bejárása volt, ahol Zöld Margit történeteiből ismerkedhettünk meg elődeink életével. Csütörtökön délután ismét strandolás volt a közös kikapcsolódás programja, majd estére következett a már jól bevált Ki mit tud? Itt mindenki bemutathatta, hogy mit tud, volt, aki furulyán játszott, vagy épp mesét mondott. Igazi kis család lettünk a végére. Másnap a reggeli után búcsúzkodás következett, s az utunk haza, a sok új emlékkel, baráttal és testvérrel a szívünkben. 




Ezzel véget ért az idei nyári tábor, melyen Istenünk hatalmas áldása volt érezhető végig. Hálás vagyok Neki a gyermekekért, akik ott lehettek, s kicsit kiszakadva, abból, amit maguk mögött hagytak, új közösségre, új családra találhattak. Igazán gyermekek lehettek, gondok nélkül, Vele.

Ez úton is szeretném megköszönni a finom ételeket, a konyhás-nénik állhatatos munkáját, hatalmas szeretetét. Köszönöm Balla Júliának, a Bertalan házaspárnak, hogy ott lehettem, láthattam, tapasztalhattam, növekedhettem szeretetben. Köszönöm, hogy vannak, akik foglalkoznak ezekkel a gyermekekkel, hiszen egy mosoly, egy ölelés már rengeteget jelent.

Turucz Imola
teológus-lelkész hallgató

2017. augusztus 22., kedd

Jankafalvi Árva Bethlen Kata Nőszövetség


A Jankafalvi Árva Bethlen Kata Nőszövetség tagjai a 18. Egyházkerületi Nőszövetségi konferencián. Nagyvárad-Újváros

2017. augusztus 4., péntek

Jankafalviak érmelléki túrája I.


Június 24-én a jankafalvi vallásórások és ifjak 20 fős csapatával kirándulni indultunk az Érmelléken. Reggel korán útra keltünk Székelyhíd felé, ahol az árpád-kori református templomot látogattuk meg. A templompadokban helyet foglalva meghallgattuk a templom és a Zólyomi család történetét, megtekintettük az 1996-os ásatásokon előkerült gótikus záróköveket, festett kazettás mennyezet megmaradt darabjait, majd a templomkertben álló székelyhídi vár makettjét csodáltuk meg, miközben az egykor bevehetetlen erőd történetét is megismertük. Székelyhídról Ottományba vezetett utunk. A református templom előtt Darabont Tibor lelkész fogadott bennünket, s pulija által igen hamar beterelt bennünket a templomba. E templom történetével is megismerkedtünk, de a gyerekek érdeklődését az orgona kötötte le elsősorban. A Komáromy kúriában folytattuk történelmi sétánkat, ahol Szűcs György kalauzolt végig bennünket. Itt megismerkedhettünk a híres ottományi kultúrával a bronzkorból, láthattunk Kossuth bankót, s világháborús hadfelszerelést, de az Érmellékre jellemző mesterségekkel is megismerkedhettünk, mint a halászattal, gyékényfonással, agyagedények készítésével.



Innen a közeli Szalacsra mentünk, ahol szintén a református templomba érkeztünk először. Itt Szabó Zsolt tiszteletes fogadott bennünket, s ismertette meg velünk a templom és a község történetét. Megtudtuk, hogy Szalacsot már az Aranybulla is említi, mint a Tiszántúl sólerakodó helyét, s később is a só fontos szerepet tölt be a település életében, hiszen itt vezetett a sóút és sóvám is volt Szalacson. A település neve is, mely szláv eredetű azt jelenti, hogy sólerakodó hely. E mostan kicsit félreeső településen egykor három magyar király is járt (V. István, IV László, Károly Róbert), mi pedig az ők nyomdokaikban. Bár a református és katolikus templomok egymás mellett vannak, mint megtudtuk egészen a múlt századig komoly ellentét volt a két felekezet hívei között. Volt a falunak katolikus része és utcái, és külön református fele, de mint megtudtuk mára ezen ellentétek sokat oldódtak, szerencsére. A templomból a pincesorra vettük az irányt, hiszen az 1000 pince településén illett a pincesort és pincéket megtekinteni. Ebben Dr. Kéri Gáspár fogorvos úr, mint lelkes hagyományápoló és hagyományőrző volt segítségünkre, aki több órán át idegenvezetőnkké vált erre a napra. A pincék mellett egy zsellérházat is megtekintettünk, mely a doktor úr tulajdonát képezi. A pincesorról a szalacsi négylyukú hídhoz mentünk, mely alatt a szabályozások óta már nem folyik az Ér, de azért vizet és vízimadarakat is láthattunk a híd környékén, mintegy délibábját a hajdani mocsárvilágnak. Dr. Kéri Gáspár elmondta, hogy ez a híd olyan jellegzetessége az Érmelléknek, mint Párizsnak az Eiffel torony. Bár Gálospetri innen szabad szemmel is látható volt, mégis jó kis kerülőt kellett tennünk ahhoz, hogy oda megérkezzünk, mert a folyón nem tudtunk átkelni a busszal, csak ott ahol híd is vezetett rajta. 
 


.Gálospetriben Balla Sándor tiszteletes vezetett körbe a templomban és a templomdombon, majd innen a tájházba sétáltunk át, ahol ismét a doktor úr volt a házigazdánk. Itt egy jómódú középparaszti portát tekinthettünk meg. Először a pitvart, a konyhát, majd a hálószobát, utána a kamarát és a gazdasági épületeket mustráltuk meg, végül a pincébe is lementünk, s ez már „valódi” pince volt, mert teli hordók is voltak benne. Egy kis borkóstolás közben finom szalacsi lapótyát (krumplis béles) ehettek a gyerekek, majd egy kis emlékszobát tekinthettünk meg, ahol utunk során először hallhattunk Sass Kálmánról és Fráter Lórándról. Mint kiderült ezen neves családokhoz kötődik rokoni szálakon házigazdánk is. A vaskályha-kiállítás megtekintése után a gálospetri belveder (kilátó) ponthoz kísért el bennünket a doktor úr, ahonnan beláthattuk az Ér völgyét, s amint e természeti csodának a kialakulását és történetét hallgattuk, szemünk elé varázsolódott az egykori, mára letűnt mocsárvilágnak a képe.




Megköszönve a szinte fél napos kalauzolást, elbúcsúztunk vendéglátónktól, s Érmihályfalva felé vettük az irányt, ahol egy kétfogásos ebéd várt reánk, hogy a sok barangolás után újból erőre kapjunk. Innen először Érsemjénbe mentünk, ahol Csorba Terézia tanárnő fogadott bennünket, s mutatta be a Kazinczy emlékházat, s egyben nyelvújítónk életét is. Majd Csiha Kálmán püspök emlékszobáját tekintettük meg, s a templom elől már indultunk is vissza Érmihályfalvára, mert az idő sürgetett. Utunk utolsó állomása a mihályfalvi református templom volt, ahol Balázsné Kiss Csilla lelkésznő fogadott bennünket. Itt az Érmellék legnagyobb gyülekezetének templomát és a mellette lévő Sass Kálmán mártír lelkész emléktermét látogattuk meg, majd egy csoportképkészítés után visszaindultunk. 




 
A kirándulásunk záróakkordja egy kis fürdőzés volt a székelyhídi termál strandon. Mindenkinek jól esett az út porát lemosni magunkról, s egy kicsit felfrissülni a nyári estében. Mire a nap aláhanyatlott a jankai házak mögött, mi is hazaértünk, s hiszem, hogy nem üres „tarisznyával”, hanem gazdagon megrakottal. Köszönjük a vendéglátóknak, hogy mindenütt szeretettel fogadtak bennünket, s a Reformáció Emlékbizottságnak a támogatást, mely által lehetővé vált ez a tartalmas kirándulás.

Jankafalviak a Reformáció nyomában Erdélyben

 Július 22-én a jankafalvi és a kisjankai gyülekezet 53 tagja közösen gyülekezeti kiránduláson vett részt. E kirándulás ötlete még tavaly született meg, amikor a nőszövetségi, fogarasi kirándulás során utunk átvezetett Nagyenyeden. Ekkor hangzott el, hogy milyen jó volna az enyedi kollégiumot és templomot megnézni, de akkor nem fért bele az időbe. A kívánság adva volt tehát, és az Isten kegyelme a lehetőséget is kirendelte, hiszen a Reformáció emlékéve alkalmából a Reformáció Emlékbizottság pályázatot hirdetett, s így az Ő támogatásukkal az eltervezett kirándulás meg is valósulhatott. E gyülekezeti programunknak címet is adtunk: A Reformáció nyomában. S valóban igyekeztünk a Reformáció nyomába szegődni, főbb erdélyi pontjait felkeresni, természetesen a teljesség igénye nélkül. 




Szombaton kora reggel Isten áldását kérve útnak is indultunk Nagyenyed felé. Két rövidebb megálló után 11 órakor már az impozáns, s nemrég felújított Bethlen Gábor Kollégium előtt állt meg a buszunk. Az épület árnyékos udvarán Turzai Melánia tanárnő fogadott bennünket, aki elmesélte Enyed és a Kollégium történetét. Megtudtuk, hogy nem véletlen, hogy Bethlen Gáborról kapta a nevét a Kollégium, hiszen a nagyságos fejedelem alapította 1622-ben, azzal a szándékkal, hogy itt Erdélyben is legyen egyetemi szintű oktatás, s ne kelljen a diákoknak külföldre peregrinálni. A Kollégium kezdetben Gyulafehérváron működött, majd a török pusztítások következtében I. Apafi fejedelem helyezi át 1662-ben Nagyenyedre. Hallottunk híres diákjairól, mint Kőrösi Csoma Sándorról, aki innen indult a magyarok őshazáját felkeresni, vagy Apáczai Csere Jánosról, aki tanár is volt itt, és tanárairól, mint Pápai Páriz Ferencről, aki 1704-ben az iskola rektora volt, ekkor pusztította el Rabutin labanc generális a várost és a kollégiumot, melyről Jókai Mór híres regénye is beszámol. Az iskola udvarán láthattunk is két fiatal fűzfát, melyeket e regény apropóján ültettek oda. De láthattuk a régi kollégiumból megmaradt Bagolyvárat is, ahol még Kőrösi is járt diákévei alatt. Még egy érdekességre is bukkantunk: 1759-ben Bod Péter Árva Bethlen Kata könyvtárát a Kollégiumnak adományozza. (Nőszövetségünk eme áldott emlékű nagyasszony nevét viseli.) Miután megcsodáltuk a Magyar Kormány támogatásával gyönyörűen felújított épületet, átvonultunk a szemközt lévő vártemplomba. A hűs falak között Baksai Béla gondnok fogadott bennünket, aki elmondta, hogy az idén nyertek egy pályázatot a templom és a várfalak felújítására, így jövőre megkezdődnek a felújítási munkálatok. Szerencsések voltunk, mert az idén még látogatható a templom, de jövőre már csak zárt ajtó fogadott volna bennünket. Megcsodálhattuk, sajnos csak kívülről, a XIII. században épült tornyot, mely 61 m magas, s egykor a vár őrtornya volt. A gondnok úr elmondta, hogy a felújítás után a torony is látogatható lesz. A középkorban épült gótikus templomból csak a szentély és a külső falak maradtak, sajnos a már emlegetett 1704-es évben a templom csúcsíves boltozata beomlott, s rá 100 évre már barokk stílusban építik újjá, ahogy ma is látható. Megtudtuk, hogy a körkarzat egykor a kollégium diákjai számára épült, itt hallgatták az istentiszteleteket, hiszen az 1800-as évek végéig itt volt a Teológia. Az építészeti szépségek mellett a reformáció szempontjából is fontos templomban járhattunk, hiszen 1564-ben itt vált külön a szász lutheri és a magyar kálvini egyház azáltal, hogy az erdélyi magyar reformátusok megválasztották első püspöküket Dávid Ferenc személyében. Így tulajdonképpen megalakul az Erdélyi Református Egyház. 1682-ben e templom falai között állítják fel a Suprenum Consistoriumot, mely az Igazgatótanács elődje volt, valamint 1780-1849 között az erdélyi egyházkerület püspöki székhelye is itt volt, s 1895-ig a református Teológia is itt működik. Mielőtt tovább indultunk volna, a vár falán lévő emléktáblához vonultunk, amelyen római számok jelzik annak a mészárlásnak a dátumát, melyet 1849. január 8 és 9 közötti éjszakán a környező román lakosság hajtott végre két pópa vezetésével a védtelen nagyenyedi magyar lakossággal szemben. E szörnyű tett következtében kb. 1000 gyerek, nő és aggastyán vesztette életét vagy véres kegyetlenség, vagy menekülés közben megfagyva a -24 C fokos hideg éjszaka következtében. A holttestek egy részét a vársáncba, másik részét a mészoltó gödörbe temették el, ez utóbbi tömegsírt jelzi az emléktábla.




Nagyenyedről Torda felé vettük utunkat. Az Ótordai református templomban Nagy Albert helyi tiszteletes fogadott bennünket. Jól esett a hűs, ódon falak között leülni és egy kicsit felfrissülni a nyári melegben. Közben a tiszteletestől megtudtuk, hogy a templom a XIV. századból való, mégpedig ágostonos rendi remeték építették. Ez azért érdekes, mert a Magyar Királyság területén a tordain kívül csak Bártfán tudunk ágostonos templomról, Erdélyben pedig egyedülálló. 1540-1550-es évekig ők használják, majd a reformáció következtében elhagyják Tordát. Utánuk talán az unitáriusok használták, de a XVI. század vége felé már lakatlanként említik. 1601-ben Basta megostromolja Tordát, s ennek a templom is áldozatul esik. Ráadásul a lakosságot is igen megritkította. 1614-ben Bethlen Gábor sóvágó hajdúkat telepít Tordára, valamint Egyházfalva is összenő Ótordával, s ennek lakossága református volt. Így történik, hogy az 1500-as évek második felében Kolozsvár után a második legnagyobb unitárius városban az unitáriusok száma kevesebb lesz, mint a reformátusoké. Ezért 1630-1640-es évek fordulóján I. Rákóczi György fejedelem a reformátusoknak adományozza a templomot és fel is újíttatja. Az 1900-as évek elején épül hozzá a neogótikus torony Sztehlo Ottó budapesti építész tervei alapján. 1944-ben a véres tordai harcok során a templom és a torony is megsérült, orgonájából pedig csak a szekrény maradt meg, a sípok hadi célokra kellettek. Érdekessége az emeletes karzat, s a szószék mögött lévő fejedelmi kapu, melyet II. Apafi fejdelem halála után bedeszkáztak, később be is falaztak (mert azon csakis az erdélyi fejedelem jöhetett be). Megtudtuk, hogy jövőre itt is felújítási munkálatok kezdődnek, így 5-6 év múlva érdemes lesz visszamenni, és megnézni újra e helyeket. Torda a reformáció szempontjából az 1568-as országgyűlés miatt fontos, ahol Európában először mondták ki a vallásszabadságot. Bár a mai római katolikus templomot jelölik meg ennek helyszínéül a legtöbben, a tiszteletes szerint inkább az ótordai református templom lehetett ez országgyűlés helyszíne, hiszen mellette volt a sókamara épülete, később a fejedelem rezidenciája is. Az igazság az, hogy ebben a dologban csak találgatások vannak, hogy a 4 középkori templom közül, melyik adott helyet annak a nevezetes országgyűlésnek. 

Egy kis fotózkodás, és a nagy hőségben hűsítő fagylaltozás után a híres Sóbánya felé vettük utunkat. Ha már Tordán jártunk ezt a lehetőséget nem volt szabad kihagynunk, hiszen már a rómaiak korában is sót bányásztak itt, majd a Magyar Királyság idejében is sóbánya és sóhivatal működött Tordán. A bányában először egy nagyon szórakoztató tárlatvezetésen vettünk részt, mely során sok információval is gazdagodtunk. Megismerhettük a bánya történetét, láthattuk maketten, hogy a múlt századokban hogyan bányászták a sót, azt is megtudtuk, hogy Torda alatt a világnak 100 évig elegendő sókészlet van, de már az 1930-as évek óta nem folyik sóbányászat itt, csak a turisták pénztárcájából bányásznak. A tárlatvezetést követően leereszkedtünk a szépen berendezett, régi tárnákba, s miután tüdőnk kitisztult, és sóban tartósítva lettünk visszamentünk a buszhoz, hogy utunk utolsó állomására, Kolozsvárra érkezzünk. 




A Kolozsvári Protestáns Teológia előtt Ősz Sándor Előd lelkész és levéltáros fogadott bennünket, s miután egy kis vacsora által erőre kaptunk a Teológia konvinktusán, meglátogattuk az egyetem épületét, s a díszteremben meghallgattuk rövid történetét. Itt megtudtuk, hogy Szász Domokos püspök helyezi át a Teológiát Kolozsvárra, s az egyetem történetéből is kaptunk egy kis ízelítőt. Végül átsétáltunk a közelben lévő Farkas utcai református templomhoz, ahová már későn érkeztünk, így csak kívülről nézhettük meg. A késő gótikus templom építését maga Mátyás király rendelte el, de csak halála után jóval fejezték be. A ferences rendi szerzetesek a reformáció idején elhagyják a kolostort és a templomot, melyet az unitáriusok vesznek át, majd Báthory István fejedelem jezsuitákat telepít a kolostorba, akiket az 1600-as évek elején az unitárius lakosság elkerget, s ekkor sajnos a templom is megrongálódik. 1622-ben a romos templomot Bethlen Gábor a reformátusoknak adományozza, akiknek számuk megnövekszik Várad elfoglalása után, ugyanis ide menekülnek a váradiak. A templom helyreállítása végül I. Rákóczi György nevéhez fűződik. E templom rejti a két utolsó erdélyi fejedelem földi porát is, az Apafiak sírját. Ugyanakkor az Erdélyi Református püspök székhelye is itt van. A templom előtt Kolozsvári Márton és György híres Sárkányölő Szent György szobrának a másolatát is megcsodálhattuk, melynek eredetije Prágában található. Mivel az idő eltelt Kolozsvárból csupán ennyit sikerült megtekintenünk, így is éjfélt már elütötte az óra, mire hazaértünk. Legalább lesz okunk egy újabb kirándulást szervezni a kincses városba.

Kicsi gyülekezetünk már sokszor megtapasztalta az Isten kegyelmét, most is így volt, hiszen önerőből nem biztos, hogy sikerült volna ez a kirándulás, de Isten adott lehetőséget, és támogatást, áldott legyen az Ő neve, és köszönet a támogatóknak.