2016. november 23., szerda

X. Egyházkerületi Bibliaismereti Vetélkedő

November 12-én, szombaton került megrendezésre a X. Egyházkerületi Bibliaismereti Vetélkedő Nagykágyán. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület mind a kilenc egyházmegyéje képviseltette magát a versenyen.


Ebben az évben hagyományos módon, az Érmelléki Egyházmegye szervezésében, immár tizedik alkalommal került sor a vetélkedőre. Ezúttal a téma nem egyetlen bibliai könyv volt, hanem tematikusan több rész a Szentírásból. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete alapján a teremtés történetétől kezdve egészen Jézus Krisztusig hitünk hőseihez kapcsolódó történetek voltak kijelölve a négyfős csapatok számára.

Minden egyházmegyében október-november folyamán szervezték meg az elődöntőket, melynek győztes csapatai juthattak tovább a kerületi szakaszra. A következő egyházközségek versenyzői vettek részt az idei versenyen: Apahegy (Nagybányai Egyházmegye), Mikola (Szatmári Egyházmegye), Börvely (Nagykárolyi Egyházmegye), Bősháza (Zilahi Egyházmegye), Szilágyperecsen (Somlyói Egyházmegye), Jákóhodos (Bihari Egyházmegye), Kispereg (Aradi Egyházmegye), Temesvár-Belváros (Temesvári Egyházmegye). Az Érmelléki Egyházmegye két csapattal is indulhatott: Magyarkéc és Szalacs fiataljaival, ugyanis a tavalyi kerületi győztes automatikusan részt vehetett a döntőn. A csapatokat a lelkipásztorok, a vallástanárok vagy a kántorok kísérték el. 

 
Csoportkép a résztvevő csapatokkal és a szervezőkkel

Az alkalmat ft. Csűry István püspök úr nyitotta meg igei szolgálatával. Az Eszter könyvének 9. része alapján arról beszélt, hogy mit jelent igazán ünnepelni napjainkban, amikor az ünnep pusztán szabadnapot, szórakozást jelent ahelyett, hogy Isten közösségben való igazi öröm lenne. Az áhítatot a közös éneklés követte, amit a magyarkéci Élő Kövek együttes vezetett. Ezután kezdetét vette a tulajdonképpeni vetélkedő, ami két fordulóból, összesen ötven kérdésből állt, melyekre a fiatalok írásban válaszoltak.

A vetélkedő után a résztvevők a nagykágyai asszonyok által készített ízletes ebédet fogyaszthatták el, majd amíg a zsűri értékelt, a fiatalok a templomban ifjúsági énekeket énekeltek. A program része volt egy különdíjas játék is, melynek győztese a szilágyperecseni csapat lett. 

 
A győztes szalacsi csapat

A rendezvény eredményhirdetéssel zárult. A képzeletbeli dobogó harmadik fokára a magyarkéci csapat állhatott, második helyezést értek el a jákóhodosi fiatalok, az első díjat pedig a szalacsiak nyerték. Mind a tíz csapat nagyszerű teljesítményt nyújtott, nagyon szoros volt a verseny.

Minden résztvevő emléklapot és könyvjutalmat kapott. A vetélkedő támogatója a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, az Érmelléki Református Egyházmegye, a CE Szövetség, és a Magyarkéci Református Egyházközség volt. Külön köszönet illeti a nagykágyai gyülekezeti tagokat, akik szolgálatkészségükkel lehetővé tették az esemény megrendezését.

Nagy öröm volt azt tapasztalni, hogy a fiatalok fontosnak tartják Isten Igéjét, nemcsak egy verseny erejéig olvassák, hanem sokuknak naponkénti lelki táplálékot is jelent, ezért Istené legyen a hála és a dicsőség.

Bán Alpár
érmelléki ifjúsági előadó, nagykágyai lelkipásztor

2016. október 30., vasárnap

Adalékok a magyar református gályarabok történetéhez



Abraham van Poot holland orvos és literátor magyar gályarabokról szóló könyvének címképe - 1684

Az 1600-as évek közepén Magyarország területének jó része osztrák közigazgatás alatt volt, de ennek ellenére saját törvényei által kormányzott ország. A bécsi udvar annak érdekében, hogy Magyarországot teljesen bekebelezze, igyekezett rendre megszüntetni az országgyűlés jogkörét, a vármegyék önkormányzatát, a nemesi előjogokat. Az 1670-es évek elején szélnek eresztették a magyar katonákat, a javarészt osztrákokból álló katonaság szállta meg az országot. A magyar lakosság adóját 30-60%-al emelték. Az elnyomó intézkedések következtében 1672-ben kurucfelkelés tört ki az országban.

A katolikus egyház a felkelés okának először a felemelt adót tartotta, majd később az ellenreformáció igazolására a protestáns, vagyis az evangélikus és református papokat vádolta a lázadás kitöréséért. A vád szerint ők lázították fel az ország népét a bécsi udvar ellen. A hamis vád legfőképpen arra volt jó, hogy ezzel igazolják jelszavukat: Magyarországot koldussá, majd katolikussá, végül németté kell tenni. Ezzel kapcsolatban tudnunk kell, hogy a reformáció mozgalmának következtében a magyar lakosság mintegy 70%-a kilépett a katolikus egyházból, és református vagy evangélikus lett. „Olyan kötelet fonunk a protestánsoknak – dicsekedtek – amelyet ha nyakukba ránthatunk, soha többé vallásuk lábra nem áll”.

E tervnek lett a következménye az az évtized, az 1671–1681 közötti időszak, amely a magyar történelembe „gyászévtized” néven került be. Egyre-másra elvették a református templomokat, s a híveket a katolikus hit felvételére kényszerítették. Az ellenszegülőket sokszor egyszerűen megölték. Az evangélikus és református egyház megsemmisítése érdekében Zakariás prófétát idézték: verd meg a pásztort, és eloszlanak a nyáj juhai (Zak 13,7). Az üldöztetés ezért legnagyobb mértékben a lelkészeket és az egyház tanítóit érte. Két példát idézek, mielőtt rátérnék a gályarabságra elhurcolt prédikátorok történetének ismertetésére.


A gályarabok a pozsonyi törvényszék előtt

Száki János ekelei és komáromi lelkészt hamis vádak alapján, mely szerint fel akarta gyújtani a komáromi katolikus kolostort, halálra ítélték. A kivégzést a következőképpen hajtották végre: először egy katolikus szerzetes forró ónt öntött a fejére, majd mezítelen testét viaszos, kénes ruhába tekerték és meggyújtották. Elevenen égették el, utána a feleségét is lefejezték. Csepregen vasárnapi istentiszteletre gyűltek össze a reformátusok. A lelkész a várva-várt békéről beszélt, amelyre oly szükség volt a száz sebből vérző országnak. Idézek a prédikációból: „a nagy Isten szerelméért, a Jézus Krisztus vére hullásáért arra kérek minden katolikus, lutheránus és kálvinista keresztyéneket, hogy félretévén a rettenetes vallási gyűlölséget, kövessük a szent szeretetet és az egymás között való jó békességet. Ha nem egyéb, indítson bennünket erre a mi édes hazánknak utolsó veszedelemben forgó sorsa. Ha lehet, a magunk két kezével ne temessük el azt… Ne legyenek áldottak azok az emberek, akik a vallásnak különbsége miatt a hazafiak között visszavonást, gyűlölséget, háborúságot szítanak. Ellenben akik a keresztyéni szeretet szabálya szerint járnak, azokon békesség, irgalmasság…” Eddig jutott a prédikációjában a lelkész, amikor nagyot reccsent a templom ajtaja s német katonák özönlöttek be a templomba. Rátámadtak a hívekre. Káromkodás és ének, vér és könny keveredett egymással. Egy negyed óra alatt az egész gyülekezetet lekaszabolták. Azt, hogy az áldozatok istentiszteletre gyülekeztek egybe, semmi sem jelezte már, csak a számrakó táblán két fehér szám, a 27 Zsoltár 2. verse. A prédikáció előtt énekelték: „hogyha táborral körülvennének is, De mégsem félne semmit én szívem, Ha szintén ellenség közt volnék is: Őbenne vetném mégis reményem. Egy dolgot kívántam én az Úrtól, Melyet még most is kérek nagy bízván: Hogy lakhassam az Urnak házában, Míg e földön élek jóvoltából.”

Még egy adat csupán az üldöztetéssel kapcsolatban: Magyarországon 1 év alatt, 1674-ben 50 000 reformátust és evangélikust kényszerítettek ítélet terhe alatt egyháza elhagyására s a katolikus hit felvételére. 1673-ban felállították Pozsonyban a Rendkívüli törvényszéket, vagy, ahogy nevezni szoktuk, a Vértörvényszéket. Magyarország minden református és evangélikus lelkészét, tanítóját e törvényszék elé idézték. Szerencsére a budai török basa nem engedte el a fennhatósága alatt levő tiszántúli területen élő szolgákat. Erdély pedig önálló fejedelemség volt, így az idézés ide sem terjedt ki. De így is több mint 250-en jelentek meg Pozsonyban, semmit sem gyanítva. A per pár hétig tartott. Védőügyvédjük se volt eleinte. A felettük ítélkező bírák katolikus érsekek, püspökök, papok voltak. 179 hamis tanút állítottak ellenük. „Jó, hogy nem volt rajtunk kalap – írja az egyik lelkész – mert hamis vádjaiktól a kalapot a hajunk felemelte volna”.


A nehéz munkára kényszeríted lelkészek a fogságban

A legfőbb vádak a következők voltak: nyilvános felkelést szítottak, s ezzel a felségsértés bűnét követték el, továbbá nem tisztelik a szenteket, s a szentek képeit lábbal taposták, Istent szidalmazták. Voltaképpen egyetlen bűnük és hibájuk az volt, hogy nem katolikusok voltak. Három lehetőség között választhattak. Először lemondanak minden egyházi szolgálatukról, és így az országban maradhatnak. Másodszor, ha folytatni akarják lelkészi vagy tanítói hivatalukat, akkor csak az ország területén kívül tehetik meg. Ebben az esetben 15 napon belül el kell hagyják az országot. A harmadik és utolsó lehetőség az volt, hogy térjenek át katolikusnak, s mint katolikus papok tovább folytathatják szolgálatukat. Aki az egyik lehetőséget sem fogadta el, arra hazaárulás címén halálos ítélet várt.

A több mint 250 lelkész és tanító jó része vagy lemondott szolgálatáról, vagy külföldre távozott, vagy pedig elhagyta hitét. Kilencvennégyen kitartottak hitük és szolgálatuk mellett, s ezek halálos ítéletet kaptak. Rögtön börtönbe zárták őket, s ezzel olyan szenvedések sora kezdődik el számukra, amelyek még mesének is rosszak. Nehéz volt a fogságuk a börtönök szűk volta miatt. Az ajtón négykézláb csúszva mehettek be. Bent nedves szalma volt a földön, amelyben hemzsegett a béka, szúnyog, légy, tetű, poloska. Se éjjel, se nappal nem volt nyugalmuk. Olyan szűk volt a hely, hogy felváltva pihenhettek. Télen lehetetlen lett volna kibírni a hideget, ha egymás lehelete nem melegítette volna őket. Egymás hátára feküdtek vagy a szemétbe bújtak bele. Mikor a foglyokat a munkáról visszavezették, se kérésre, se pénzért nem kaptak engedélyt, hogy kimenjenek. Ezért az emberi ürüléktől majdnem megfulladtak. Ehhez járult a puskapor szaga, amelyet a katonák éjszaka sokszor a cellákban meggyújtottak. Ettől sokszor elájultak. Amikor a börtönparancsnok látta, hogy mennyire leromlottak, levelet írt a bécsújhelyi katolikus püspöknek azzal a megjegyzéssel, hogy ő nem felel Isten és az emberek előtt a foglyok esetleges haláláért. A püspök válasza ennyi volt: „ne félj attól, hogy meghalnak, ha pedig mégis, annál jobb, elég nagy a határ, ott elférnek”.


Az elítélt lelkészek szenvedései a börtönben

Kemény volt a fogság a kényszermunka miatt. Különböző munkára fogták őket. Vécéket takaríttattak velük, talicskával hordták az árkokba. A pápai református iskola igazgatója gyönge lévén arra, hogy talicskát toljon, egy vállára rakott edényben kellett hordja az emberi ürüléket, úgy hogy nemcsak a keze meg a háta, hanem a feje és a nyaka is mocskos lett. Majd istállókat kellett takarítaniuk, meszet, követ, homokot hordtak a kőműveseknek, utcákat, udvarokat takarítottak. Ha nem volt új munka, az általuk épített töltéseket kellett lehordják, vagy búzát, zabot, árpát rostáltak. Kora reggeltől késő estig dolgoztatták őket katonák őrizetében, akik parancsot kaptak, hogy állandóan verjék őket csomóba kötött vizes istránggal, vesszővel, puskatussal. Esőben, forróságban, hóban állandóan dolgoztatták őket. Nyáron árnyékba, télen tűz mellé nem engedték őket. Közben lábukon állandóan rajta volt a bilincs.

Nehéz volt a fogság az élelem elégtelensége miatt. Majdnem két évig tartó fogságuk alatt csupán kenyeret és vizet kaptak. A kenyér is sokszor féreggel, léggyel vagy egérpiszokkal volt tele, sokszor keletlen, sületlen és kemény volt. S mégis, ez a kenyér is részben az éhség miatt a legfinomabb falatnak, a munkától való fáradtság miatt a legjobb ízűnek tetszett nekik. Ritkán történt meg, hogy saját pénzükön egyszer-egyszer húst vásárolhattak. Nehezítette fogságukat az állandó hitbeli zaklatás is. Minden könyvüket elvették, még a közös imádkozás is tilos volt. Gyakran kényszerítették őket a katolikus miséken való részvételre. Mivel nem akartak bemenni a templomba, sorra végigverték őket. Elhatározták, hogy a templomba bemennek, de ott le nem térdepelnek és a képeket nem imádják.

Sokszor az egész istentisztelet egy veszekedés volt. 1674 júniusának egyik vasárnapján többüket hajuknál fogva, mert másként nem lehetett, húzták a templomig s ott addig verték őket, míg a pálcák össze nem törtek a hátukon. „Ördög lakik bennetek, és azt a legjobb pofonokkal kihajtani” – mondták a katonák. A veréstől két öregebb lelkész, Szilvási András és Túróczi András vérbe fagyva maradt a földön, mit se törődtek, behúzták őket a templomba s így kellett végighallgatniuk az istentiszteletet.


A gályarabok útja Ausztrián át Trieszt felé

1675 februárjában ugyanilyen okból Kocsi Csergő Bálintot tüzes fáklyával verték meg, a hetven éven felüli Illés Gergelynek a fejét törték be, Harsányi Istvánt pedig úgy megütötték, hogy két óránál is többet feküdt a földön halott módjára.

1675 márciusában 41 lelkészt útnak indítanak Olaszország felé, hogy gályaraboknak adják el őket. Korra és betegségre való tekintet nélkül a csúszós, vízzel-hóval teli úton hajnaltól éjfélig hajtották őket. „Mint marhák lépkedtünk a béklyóban, úgyhogy a legtöbbnek feldagadt, másoknak kisebesedett a lába” – írják visszaemlékezésükben.

Útközben négyen bele is halnak lábsérüléseikbe. Akiknek nem volt lábbelijük, a köveken a bilincsektől felsebzett lábukból folyó vérrel jelölték az utat. Hajtva, gyakran ütve-verve, könnyekkel és imákkal esdekeltek a halálért, de hiába.


A gályarabok útja Nápoly felé

Miskolczi Mihálynak az úton úgy feltörte a bilincs a lábát, hogy az teljesen elüszkösödött. Az olaszországi Pescarából pokrócban kellett vigyék társai. Közben így imádkozott: „Ó, irgalmas Isten, kinek szent szolgálatában, ha nem is oly tökéletességgel, mint kívánni lehet, de erőim szerint, minden igyekezetemmel és jó lelkiismeretemmel szolgáltam 25 éven át, könyörülj meg rajtam és a szidalmak, gyalázatok, nyomorúságok völgyéből bocsáss el engem és engedj nekem a Te országodban nyugalmat, tisztességet és dicsőséget. Ámen.” Egy Maximilian Ploss nevű káplár haldoklása közben is megütötte. Theátéban börtönbe került, és itt is halt meg. Különben Theátéból már hattal kevesebben indultak tovább.

Kóródi Jánost, amikor már jártányi ereje sem volt, rávette a katonai parancsnok, hogy térjen át katolikusnak, s visszatérhet Magyarországra. Áttért, de lelkiismerete nem hagyja nyugodni, s visszavonta ígéretet. Bosszúból addig ütötték, amíg belehalt. „Bőre úgy lógott összeaszott hatalmas testén, mint az ing lecsüngő ujja”. Huszti Mihálynak a börtön földjén való állandó fekvéstől húsa a derekán és a vállán csontig elrothadt, és darabonként esett le róla.

A theátéi börtönben maradottak ételt nem kaptak. Kivert kutyákhoz hasonlóan álltak a többi rab előtt abban a reményben, hogy vetnek nekik egy-egy darab kenyérhéjat, vagy lerágott csontot. Sokszor barack vagy szilvamaggal, hagymaszárral, dinnyehéjjal, csigával kellett megelégedniük.


A gályarabok eladatása Nápolyban

A Nápoly felé vezető úton sikerült három lelkésznek megszöknie. Götz Mihály útközben kiszenvedett. Holtestét az út mellett hagyták. Nápolyba érve fejenként 50 aranyért gályaraboknak adják el őket. Nyakukra tüzes vassal bélyeget sütöttek. Még hajóra szállás előtt a kikötői munkák során elvesztik újabb társukat. Paulovics Mihályt egy félreértés miatt – nem értették az olasz nyelvet, s amikor szünetet rendelt el a parancsnok s ő tovább dolgozott – úgy összeverték a fejét és meztelen testét, hogy pár nap múlva belehalt. Holtteste három napig hevert a nápolyi kórház udvarán, majd a tengerbe dobták. A vihar azonban partra vetette, ahol kutyák és égi madarak martaléka lett. Temetési igéjeként a következőt hagyta meg: „Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad…” (Zsolt 55,23). Még eltemetni sem engedték.


A gályarabok hajója

Negyvenen indultak el Magyarországról, de már csak harmincan szállhattak hajóra. Mi is volt a gálya? Egy általában 36 m hosszú és 6 m széles hadihajó. A hajót az az 52 pár, 10 m hosszú evező hajtotta, amelyet lapátonként 3-6 ember, összesen 200 elítélt bűnöző vagy rabszolga húzott. Ruháikat elvették és a padhoz láncolták őket. Életük végéig, a gályarabok 90%-a ettől a padtól többet meg nem szabadult. Azon pihentek, aludtak életük végéig. A raboknak minden nap 20 órát kellett evezniük. A súlyos oldalevező majd kitépte a karjukat. A gályán halotti csend uralkodott. Szájukat egy rugós, körte alakú vassal tömték be, nemcsak azért, hogy ne beszélgethessenek, hanem főként azért, hogy az evezéssel járó kínok miatt nem üvölthessenek. Az állandó hallgatás miatt a rabok leszoktak az emberi beszédről, s a hajóra lépő idegent hu-hu-hu dünnyögéssel fogadták. Ehhez járult az, hogy munka közben bikacsökkel és korbáccsal verték meztelen hátukat.

Gondolatban egy-egy fohász szállt fel a gályarabok ajkáról a zsoltár szavaival: Míglen felejtesz el, Uram, Míg nem emlékezel rólam? A Te orcád én előlem Örökké elrejted-e tőlem? Mire nem könyörülsz rajtam?

Tinkovitz evangélikus lelkészt a Szent Hilárius nevű hajóra osztották be. Viharba kerültek s három napig hánykolódtak a hullámokon. A veszély elmúltával a hajó kapitánya felhozatta a fedélzetre Szent Hilárius képét s elrendelte, hogy mindenki térdre hullva imádja. Tinkovitz nem borult le a kép előtt, s ezért a kapitány a kardjával rávágott, hogy azon nyomban összeesett és meghalt. Mellén, egy kis zsinegen függő dobozt találtak. Pénzt gyanítva felnyitották, de csak egy darab papír volt benne ezzel az igével: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró…” (2Tim 4,7‑8a). 


A megszabadult gályarabok Ruyter tengernagy hajóján

Közben az európai közvélemény megmozdult a gályarabok érdekében. Különösképpen egy velencei orvos, Zaffius Miklós tett sokat érdekükben. Levelet írt Angliába, Svájcba, Hollandiába, Bécsbe, Erdélybe, Spanyolroszágba az érdekükben. Végül is Lipót osztrák császár elrendelte ügyeik felülvizsgálatát. De mégsem neki, hanem a református Hollandiának köszönhették kiszabadulásukat. 1676. február 12-én szabadultak ki, s a holland Michiel de Ruyter tengernagy vette fel őket hajójának fedélzetére. Az életben maradtak száma ekkor már csak 25 volt.

A szabad gályarabok első dolga az volt, hogy együtt elénekelték a 116. zsoltárt, amely így kezdődik: „Szeretem és áldom az Úr Istent, mert meghallgatá az én beszédemet… könyörgésemre hajtá kegyes fülét, melyért imádom őtet naponként.” Magyarországra nem térhettek haza. Az evangélikusok Szászországban, a reformátusok Svájcban és Hollandiában telepedtek le.

A Magyarországon börtönben maradt lelkészek közül húszat 1675. július 2-án szintén útnak indítottak Nápoly felé, hogy a gályarabságban kövessék társaikat. Az Európában kialakult háborús helyzet miatt csak az olaszországi Buccaráig jutottak el. Itt börtönbe kerültek. Nyakuknál fogva összeláncolták őket, s majdnem derékig erő vizes mocsokban tartották őket. Nyolcvan napon keresztül sötétségben voltak, napfényt egyáltalán nem láttak. Közben három lelkész meghal, s a fenyegetések hatására tizennégyen elhagyták vallásukat és beléptek a katolikus egyházba. Csupán öt tartott ki hite mellett, akik, amikor kiszabadultak, már valóságos hullák voltak, s a börtönből csak hordszéken vagy lepedőkben tudták őket hazavinni.

Gavallér Lajos,
micskei lelkipásztor

2016. október 24., hétfő

Interjú Rákosi Jenő újraválasztott esperessel

Az Egyházmegyei Közgyűlés az idei esztendőben újabb hat évre választotta meg Nt. Rákosi Jenő székelyhídi lelkipásztort az Érmelléki Egyházmegye esperesévé. Ez úton is gratulálunk esperes úrnak újbóli megválasztásához, és Isten áldását kívánjuk az Egyházmegye élén végzett pásztori szolgálatára! Az alábbiakban a vele készült beszélgetést olvashatjuk. 
 

RÉ: Esperes úr, tekintsünk vissza az elmúlt hat év eseményeire. Hogyan látja most, sikerült megvalósítani azokat a dolgokat, amiket tervezett, amikor elindult az esperesi szolgálatban?

Rákosi Jenő: Először is szeretnék köszönetet mondani az Egyházmegye gyülekezeteinek, akik újból jelöltek erre a tisztségre, és a közgyűlési tagoknak, akik ismét bizalmat szavaztak nekem. Ez úttal másképp zajlottak az események, mint hat éve, most nem volt kampány, és annak tudom be újbóli megválasztásomat, hogy a többség meg volt elégedve azzal, amit sikerült elvégezni az elmúlt években az Egyházmegye javára. Nem egyedül vittem ezt véghez, az Egyházmegye más, megválasztott tisztségviselőivel közösen sikerült megvalósítani abból, amit terveztünk, mikor elindultunk 2010-ben. Hat év alatt sok minden történt, volt olyan is, amit nem sikerült elérni. A ciklus végére azt éreztem, hogy összekovácsolódott az Egyházmegye lelkészi kara, igazi munkaközösségé tudtunk válni. Mindenképpen pozitívan értékelem az elmúlt esztendőket. Bízom benne, hogy az a békesség, ami megvan most, követni fog bennünket tovább. Az elején sok gyülekezetben, mintegy 8 egyházközségben volt lelkészváltás, ez sok energiát elvett. Volt egy határon átívelő pályázatunk, ami rengeteg munkát igényelt, de dicséretben részesültünk, és anyagi szempontból is megérte. Nagy előrelépés volt az, hogy sikerült megtalálni az Esperesi Hivatal székhelyét, és hozzá tudtunk fogni a munkálatokhoz. A külső munkálatok nagy részét elvégeztük, most a belső munkálatokkal szeretnénk foglalkozni. Lelki téren nagy áldásnak tartom, hogy az Egyházmegyében nincs széthúzás, marakodás, ezért is sokat tettünk, ahol feszültségeket tapasztaltunk, ott igyekeztünk még időben elejét venni a további konfliktusoknak.

RÉ: Esperes úr említette, hogy az új hivatal belső munkálataihoz kíván fogni az Egyházmegye. Vannak-e anyagi források, mennyi van még hátra a munkálatokból, lesz-e miből fedezni a kiadásokat?

Rákosi Jenő: Bízom benne, hogy jövő őszig be tudjuk teljesen fejezni az épületet. Eddig komoly támogatást kaptunk a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciójától, és az Emberi Erőforrások Minisztériumától, Magyarországról. A gyülekezetek, magánszemélyek hozzájárulása elég csekélynek mondható. A munka nehezén túl vagyunk, a telek az Egyházmegye tulajdona, az épület tető alatt van, a nyílászárók be vannak építve. Tovább szeretnénk pályázni, hogy jövő őszre teljesen tudjuk befejezni, és a reformáció 500-ik évfordulójára átadni.

RÉ: Mik azok a dolgok, amiket szeretett volna megvalósítani, de külső okok miatt ez eddig nem sikerült?

Rákosi Jenő: Szerintem nem teljesen sikerült a Presbiteri Szövetséget, Nőszövetséget „felrázni”, hatékonyabban működtetni. Vannak eredmények, de messze nem mondhatjuk el, hogy az, amit szeretnénk, ami kívánatos lenne, elértük volna. Emlékszem, 2011-ben egy presbiteri konferencián a több mint 600 presbiterből valami 24-en voltak jelen. Sikerként értékeltem, hogy a következő években ez felment 150-180-ra, majd visszaesett olyan 100 körülire. Szeretném a körzeti nőszövetségi munkát is erősíteni. Érábrányban az Árpád-kori műemléktemplomot egy látogatható, múzeum-jellegű hellyé szerettünk volna kialakítani, ezt mostanáig nem tudtuk kivitelezni. Tervbe volt véve egy ifjúsági táborhely, szálláshely kialakítása is, de az esperesi hivatallal járó kiadások nem tették lehetővé más építkezések egyidejű finanszírozását. Ezeket a terveket a későbbiekre halasztottuk, remélem, hogy ebben a ciklusban, ami előttünk áll, tudunk majd tovább lépni.

RÉ: Jövőre ötszáz éve a reformációnak. E jeles eseményre globális és lokális szinten készül a világ reformátussága. A Kárpát-medence református egyházkerületei különféle terveket hoztak már eddig nyilvánosságra azzal kapcsolatosan, hogy miként szeretnék megünnepelni ezt az évfordulót. Van-e valami helyi terv az egyházmegyében a reformáció emlékünnepére nézve?

Rákosi Jenő: Az esperesi hivatal befejezése, átadása mindenképpen méltó lenne az évfordulóhoz. Évek óta tervezzük egy prédikációs-kötet kiadását, ehhez már van valamennyi anyagunk, az egyházmegye lelkészi kara fogja kidolgozni az igemagyarázatokat Márk evangéliumához. Egy közös képes albumot is szeretnénk az egyházmegyéről, minden gyülekezetről megjelentetni. Kaptam egy javaslatot arra nézve, hogy egy Kálvin-mellszobrot állítsunk az esperesi hivatal udvarára, ezt érdemes továbbgondolni, és a megvalósítását keresni.

RÉ: Sikerült-e az esperes úrnak az elmúlt években minden gyülekezetbe eljutni, látogatást tenni?

Rákosi Jenő: Egy kivétellel mindenhová eljutottam az elmúlt 6 évben, volt ahová többször is. Az egyetlen kivétel Érselénd, amit röstellek, és remélem, hamarosan sikerül oda is ellátogatnom.

RÉ: Milyen tapasztalatokat szerzett a vizitációk során?

Rákosi Jenő: Szinte minden gyülekezetben óriási fejlődés figyelhető meg. Kis gyülekezetek újítottak, építkeztek, mint Poklostelek, vagy Krasznaszolnokháza. Ugyanez elmondható a közepes, és nagy lélekszámú gyülekezetek életében is. A lelki téren elért eredményekkel azt hiszem, soha nem lehetünk teljesen elégedettek. Anyagilag nagyobb volt a fejlődés az elmúlt években, mint lelkileg.

RÉ: Minek köszönhető ez az anyagi fejlődés a gyülekezetekben?

Rákosi Jenő: Egyértelműen a pályázati lehetőségek megszaporodásának, valamint annak, hogy elkezdődtek a kárpótlási folyamatok. Nem mindenhol rendeződött ez el teljesen, vannak gyülekezetek, ahol még mindig sok hektár föld sorsa tisztázatlan, de általában véve történtek előrelépések. Nagyon sokat köszönhetünk Magyarország kormányának, ahonnan szintén pályázati úton tudott több gyülekezet is anyagi forrásokhoz jutni.

RÉ: A lelki téren való fejlődés a mindenkori egyház legnagyobb kihívása. Mi lehet az oka annak, hogy ezen a téren nem sikerül olyan látványos fejlődést elérni? A gyülekezeti fogékonysággal van a gond, vagy a lelkészi szolgálatban lenne szükség szemlélet-váltásra, képzésre?

Rákosi Jenő: Megítélésem szerint több összetevője van ennek. Nem csak a külső tényezőkre lehet visszavezetni azt, hogy lelkileg mindig le vagyunk maradva, önmagunkat is meg kell vizsgálnunk, hogy mindent megtettünk-e. A gyülekezetekben van igény a lelki munkára, a családlátogatás mindig fellelkesíti, ha ideiglenesen is, a közösségeket. A lelkipásztorok jelenleg le vannak terhelve, az adminisztratív teendők, sok olyan dolog köti le őket, amit a gyülekezetért tesznek, de konkrét lelki haszna nincs. Ha kevesebbet kellene ezzel foglalkozni, biztos vagyok benne, hogy több idő jutna az emberekkel való konkrét kapcsolatokra. Idén pl. az Iskola másképp program keretei között a segédlelkésszel együtt elmentünk a helyi iskolába, és ott egész nap előadásokat tartottunk, amire vagy 100-150 megkonfirmált fiatal volt kíváncsi.

RÉ: Milyen változások történtek az Érmelléki Diakóniai Alapítvány életében az utóbbi időben?

Rákosi Jenő: Éveken keresztül próbálkoztunk azzal, hogy egy mozgáskorlátozottak szállítására is alkalmas gépjárművet tudjunk vásárolni. Mivel ezek átalakított közlekedési eszközök, az áruk, még használtan is igen magas. Idén a Moers-i diakónia (Németország) jelezte, hogy egy ottani szálloda-igazgató felajánlotta, hogy kifizeti egy használt autó árát.

Holland ismerőseinkkel vettük fel a kapcsolatot, miután tájékozódtunk arról, hogy itt, Romániában mennyiből lehetne ezt kivitelezni. Ők ajánltak egy amsterdami céget, amelyik kifejezetten ilyen autókat árusít használtan, amelyek már át vannak alakítva tolókocsis betegek, vagy mozgáskorlátozottak szállítására. Így sikerült onnan megvásárolni egy átalakított Volkswagen Caddy típusú autót, amelyben 5 ülőhely van, a csomagtérben pedig biztonságosan és kényelmesen elszállítható egy kerekes-székes személy. Jómagam utaztam ki a kisfiammal az autóért Hollandiába. Ez az autó rendelkezésre fog állni, igénybe lehet venni ott, ahol erre szükség van.

RÉ: Hogyan lehet igénybe venni az autót?

Rákosi Jenő: Ha tudunk támogatókat szerezni, akkor teljesen térítésmentesen lehet majd igényelni az autót, amelyet a diakónusunk fog vezetni. Ha erre nem lesz lehetőség, akkor meg fogja állapítani az ÉRDA, hogy milyen méltányos költséggel lehet majd használni az autót.

RÉ: Végezetül egy személyes kérdéssel had zárjam a beszélgetést: mennyire megterhelő ez a rengeteg munka az ember számára?

Rákosi Jenő: Hála Istennek egészségileg még bírom, viszont minden egyes nap rengeteg a teendő, ami sokszor a családi élettől veszi el az időt. Az Esperesi Hivatal irodavezetőjének áldozatos munkája mellett a tavalyi esztendő óta újra lett segédlelkésze Székelyhídnak. Nagy segítségemre vannak a sokféle munkában. Az is könnyíti valamelyest az adminisztráció terheit, hogy ma már nem kell személyesen elvinni fontos iratokat, hanem sok helyre a modern technika segítségével gyorsan el tudjuk jutatni; hogy telefonon keresztül is sok minden elintézhető; de még így is, bőven akad, ahová személyesen el kell menni.

RÉ: Köszönöm a beszélgetést, Isten áldását kívánom további szolgálataira, életére, családjára!

Az interjút készítette:
Kulcsár Árpád

2016. október 22., szombat

Lelkészértekezlet Berettyószéplakon



Az idei esztendőben harmadik, egyben utolsó lelkészértekezletnek a berettyószéplaki gyülekezet adott otthont. Az igei bevezetőben Nt. Erős Joó Béla papfalvi lelkipásztor a Lk 18, 35-43 igeversek alapján szólt az egybegyűltekhez. A tartalmas igemagyarázatban a jerikói vak meggyógyulásának közismert történetét az igehirdető eredeti módon közelítette meg. Bár Lukács evangélista nem említi, de a párhuzamos szakaszokból kiderül, hogy a vak embert úgy nevezték: a Timeus fia. Még csak nem is a nevén szólították, mintha ennek az embernek nem lett volna identitása sem. Amolyan „láthatatlan” ember volt, mint manapság is sokan, a mai társadalomban láthatatlan emberek. Senki nem veszi igazából észre őket, senki nem törődik igazából velük. Jézus Krisztus azonban meghallja ennek az embernek a kiáltását. Bartimeus nem mondja meg Jézusnak, hogy hogyan tegye, nem javasol neki recepteket, hanem arra kéri, hogy megtegye azt, ami hatalmában van. A megnyílt szemű ember meglátja Jézust, meglátja az Istent. Amikor Jézust meglátjuk, kinyílik a szemünk egymásra is. A valódi könyörületet maga Jézus hozza el. Innentől valami teljesen új dolog kezdődik el. Ettől a gyógyulástól sokan meglátják az Istent, sokak látása megváltozik. 
 

Az igemagyarázatot követően Nt. Kovács Gyula margittai lelkipásztor, lelkészértekezleti elnök köszöntötte a résztvevőket, majd Nt. Bede Ferenc berettyószéplaki lelkipásztor üdvözlő szavait követően Nt. Vincéné Pálfi Judit Nagyvárad- Csillagvárosi lelkipásztor, egyházkerületi missziói előadó mutatta be azt a lelkigondozói anyagot, amellyel az érmelléki lelkipásztorok egy része az idei évben már egy több napos képzés során megismerhettek. Ez úttal az anyag áttekintésére, bemutatására került sor. Az előadó hangsúlyozta, hogy fontosnak tartja, hogy a lelkipásztorok lehetőségeikhez mérten folyamatosan képezzék és tovább képezzék magukat. Módszerváltásra van szükség, de ennek előfeltétele az, hogy az életünkben is változás álljon be. Ha a lelkipásztor nem tanul, hogyan taníthatna másokat? 


A bemutatott képzési anyag teljes végig vételére három napot igényel, mintegy 20 órányi foglalkozás. Orbán Noémi, Orbán László lelkipásztor felesége volt az, aki ezt a képzési anyagot, melyet Angliában dolgoztak ki, megismertette az egyházkerület missziói osztályával. Az Angliai Lelkigondozói Szolgálat által összeállított program magyar nyelvre való átültetése megtörtént 2013-ban, azóta dolgozik ezzel Egyházkerületünk. Szükséges, hogy a gyülekezetépítés nem csak a lelkipásztor felelőssége legyen, hanem pl. a képzés elvégzésével többen csatlakoznának magából a gyülekezetekből ebbe a munkába. Lényegében ez a kurzus nem is lelkipásztoroknak, hanem elsősorban gyülekezeti tagoknak íródott. 


Az előadást követően a berettyószéplaki gyülekezet szeretetvendégségét élvezhették a megjelentek, amiért ez úton is köszönetet mondunk a lelkészi közösség nevében.


Kulcsár Árpád lp.




Búcsúztató Szabó József nyugdíjbavonuló érkörtvélyesi lelkipásztor tiszteletére



Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit gyülekezetünk körében. Ez a dátum, 2016. szeptember 25-e fordulópont egyházközösségünk életében, ugyanis ma búcsúzunk nyugdíjba vonuló lelkipásztorunktól, Szabó József tiszteletes úrtól, 37 évnyi odaadó szolgálat után. De mielőtt hangot adnék ennek az búcsúzásnak, szeretném köszönteni körünkben az esperes urat, minden jelenlévő lelkipásztort, gyülekezetünk presbitériumát és végezetül, de nem utolsó sorban az érkörtvélyesi református gyülekezetet. 


Most pedig leköszönő lelkészünkhöz szólnék:

Tisztelt lelkész úr! Eljött ez a nap is a pásztor és nyája életében, amikor el kell válnunk egymástól, búcsúzkodnunk kell. Nem könnyű dolog ez! A pásztor életében lezárul egy 37 évnyi időt átfogó szakasz, amely alatt hűséggel, olykor erőfeszítésekkel végezte pásztori szolgálatát gyülekezetünk javára és épülésére. Itt és most visszük Isten színe elé lelkészünk munkásságát és itt adunk hálát minden erőfeszítéséért, amelynek gyümölcseit láthatjuk.

A gyülekezet jelenlegi lelkipásztora 1979. novemberétől szolgál Érkörtvélyesen. Tudván, hogy teendők és számos megvalósításra váró dolog elé néz, továbbá felelősséget kell vállalnia egy népes gyülekezet szellemi és lelki tanításáért Istenben bízva látott munkához. Szeretettel fogadott el bennünket és mi is őt. Az eltelt 37 év alatt Istennek és az általa kirendelt segítő kezeknek köszönhetően a következő fontosabb megvalósítások történtek meg:
  • 1981: a templombelső felújítása;
  • 1982: a harangozói lakás felújítása;
  • 1983: az orgona felújítása és villamosítása, a temető körbekerítése;
  • 1984: a templomkerítés felújítása;
  • 1985: a harangozói lakás kerítésének újjáépítése, a parókia udvarán melléképületek építése;
  • 1987: a parókia épületében fürdőszoba kialakítása, tetőszerkezet javítása;
  • 1989: a parókia külső felújítása;
  • 1990: toronyjavítás és festés, a toronyóra javítása;
  • 1991: az imaterem külső és belső megújítása;
  • 1993: templomtető javítása, festése;
  • 2001: a földgáz bevezetése;
  • 2003: 11 hektár erdő visszaigénylése;
  • 2006: református ravatalozó építése;
  • 2007: a parókia belső felújítása, nyílászárók cseréje, a templomtető teljes felújítása, templomfűtés csendes gázbefúvókkal való kivitelezése;
  • 2010: az irodahelyiség felújítása, nyílászárók cseréje;
  • 2011: a parókia tetőszerkezetének felújítása; 
  • 2016: a ravatalozó külterének járólappal való burkolása. Ravatalozónk ugyancsak idén gazdagodott egy haranglábbal és lélekharanggal, Nőszövetségünk áldozatos munkájának köszönhetően és a helyi református felekezetű tanácsosok adománya révén.

Továbbá lelkipásztorunk kezdeményezője és vezetője volt közösségépítő munkáknak is. Nőszövetségünk az elsők között alakult meg, közvetlenül a rendszerváltás után - fáradtságot nem ismerő, szorgalmas csigakészítő asszonyok hírében ismertek ők. Gyülekezetünk felnőtt és ifjúsági kórust tudhat magáénak, akik rendszeres résztvevői az egyházmegyei kórustalálkozóknak és a gyülekezet ünnepeinek – egyházunk kántorának odaadó szolgálata által is.

Elmondhatjuk, hogy sok volt a munka, de Istennek hála munkásokat is adott hozzá. Közös erővel, lelkészünk irányításával és vezetésével valósítottuk meg mindezeket. Azonban fel kell tennünk egy nagyon fontos kérdést: 37 évnyi lelkipásztori szolgálat csupán eme látható és tapintható dolgok megvalósítására irányultak volna? Azt kell válaszolnunk, hogy nem! 


Kérem, engedjék meg nekem, hogy alkotóelemeire bontsam a lelkipásztor szót. Feltett kérdésünkre, azért NEM a válasz, mert a lelkinek is be kell töltenie jelentését. Minden, amit Isten kegyelméből elértünk kellő és helyénvaló dolog volt, de még beszélnünk kell a lelkipásztor azon értékes tanítói munkájáról, amit az emberi lelkekben vitt véghez. Hirdetni, tanítani Isten szent Igéjét, vetni csak vetni, jó magvetőként fáradhatatlanul annyi sok éven át. Igaz, hogy szemeinkkel nem láthatjuk és kezeinkkel sem tapinthatjuk az elszórt, elvetett magok állapotát, fejlődését de tudnunk kell, hogy magvetőként fáradhatatlanul végezte feladatát a reá bízott szántóföldön, vagyis gyülekezetünk tagjainak lelkében. Pályafutása alatt négy különleges termőfa nőtte ki magát gyülekezetünk szívéből, négyen szereztek lelkészi diplomát nagy büszkeségünkre: Szabó Zsolt, Nagy Tibor, Joó Enikő és Papp Dorottya. Kívánjuk, hogy Isten áldása, legyen mindannyiuk szolgálatán, munkáján! 


Búcsúztatóm vége felé járva Túrmezei Erzsébet költő Az Isten műhelyében című verséből idéznék néhány ideillő sort:

„Látni, hogy íme szobrok száza készül,/ Néhány vonással naponta egészül./ A mester keze egy percig sem pihen meg,/ Eszközei munkálnak, nem pihennek.”

Elérkeztünk tehát lelkipásztorunk 37 évet átfogó munkásságának nagy vonalakban történő bemutatásának a végére. Istentől legyen áldott ezért a fáradságos munkájáért. Azonban azt se felejtsük el megemlíteni, hogy Isten kegyelméből tiszteletesünk olyan családi támogatással végezhette munkáját, amiért szintén köszönetet kell mondanunk. Legyen ez a búcsúzás a házastárstól és gyermektől való hálaadó búcsú is. 


Megköszönjük áldozatos szolgálatát, a sok értékes igehirdetést, a lelkipásztori gondoskodást , a közösség építését és még a sokféle munkát.

Istenünk, arra kérünk, ha pásztorunkban es nyájában emberi gyarlóságot találtál is, itt és most: az elválás perceiben, bocsájtsd meg nekünk.

Kívánunk továbbá jó egészséget, örömöt és boldogságot életének új szakaszában is. Isten áldja meg őt mindazért, amit az Ő nevében tett, fordítsa jóra mindazt, ami sikertelen volt, és vigye teljességre mindazt a jót és szépet, amit elkezdett. Az Úr békessége legyen elköszönő lelkipásztorunkkal, áldása kísérje nyugdíjas élete minden napján családjával együtt.

Bekesség Istentől!

Kecskés Erzsébet

[Elhangzott 2016. szeptember 25-én az érkörtvélyesi református templomban.]

Beiktató közgyűlés Székelyhídon



Október 9-én, vasárnap délután, a székelyhídi református templomban gyülekeztek a közgyűlési tagok, hogy az újonnan megválasztott egyházmegyei vezetőség ünnepi istentiszteleten való beiktatásán részt vegyenek. A mintegy ötven közgyűlési tag, és a székelyhídi gyülekezet előtt Nt. Forró László egyházkerületi főjegyző hirdette Isten igéjét a 46 Zsoltár alapján. Örömét fejezte ki, hogy az Érmelléken a közgyűlési tagok szép számban jelentek meg, az egyházmegyében nem látszik széthúzás, vagy megosztottság. A zsoltár magyarázata rendjén kitért arra a történelmi háttérre, amelyben a zsoltár keletkezett, megállapítva, hogy ebben a zsoltárban benne van hívő múltunk, hívő jelenünk, de hívő jövendőnk is. A hatalmas asszír hadigépezettel szemben Isten népe megtapasztalta az Úr szabadítását. Istennek minden időben gondja van az ő népére, aki benne hisz, nem szégyenül meg.

Nt. Rákosi Jenő esperes, székelyhídi lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket, megköszönve az igemagyarázatot. A továbbiakban Mészáros János, az Érmelléki Presbiteri Szövetség elnöke, székelyhídi főgondnok, az egyházmegye megválasztott főgondnoka köszöntötte a közgyűlést, megosztva gondolatait, terveit, elképzeléseit az egyházmegye elkövetkezendő hat esztendejére nézve. 


Rákosi Jenő újból megválasztott esperes a Kol 3, 12-15 igeversei alapján szólt a közgyűlésen megjelentekhez, röviden felelevenítve az elmúlt hat esztendő eseményeit. Bizonyságot tett arról, hogy az Úr Isten segítségét szüntelenül tapasztalhattuk terveink megvalósításában, a gondok orvoslásában, számíthattunk rá, amikor vigasztalásra volt szükségünk, élvezhettük áldásait. Kérte az újból, és az újonnan megválasztott tisztségviselőket, hogy a Krisztus iránti hűséggel, krisztusi szeretettel a szívükben végezzék a rájuk bízott szolgálatot. Köszönetet mondott azoknak, akik már nem vállalhattak tovább tisztségüket, hűséges munkájukért. Ezt követően az újonnan megválasztott tisztségviselők fogadalomtételére került sor.

A továbbiakban Nt. Bara László, egyházmegyei főjegyző, bihardiószegi lelkipásztor köszöntötte a megjelenteket az 1Pt 2, 5 igeversével. Visszaemlékezett az elmúlt évek szép eredményeire, a gyülekezetek örömeire, amelyekben közösen osztozhattunk. Nagy feladatokban is helyt kellett állni, sokszor erő felettinek tűntek az akadályok, de Isten, aki megbízta a szolgálattevőket a feladatokkal, megadta a segítséget is, hogy eredményesek tudjanak lenni. 


Az istentisztelet befejezéseképpen a székelyhídi vegyeskórus énekszolgálata örvendeztette meg a közgyűlést, majd a gyülekezeti házban szeretetvendégségre került sor.

Isten áldása legyen az Érmelléki Egyházmegye megválasztott és beiktatott tisztségviselőin!

Kulcsár Árpád lp.

Érmelléki Ifjúsági Tábor


Ilyenkor ősszel jóleső érzés visszaemlékezni a nyári eseményekre. Örömmel tölt el, hogy az idén, immár tizedik alkalommal kerülhetett sor az Érmelléki Református Ifjúsági Táborra, amit ezúttal rendhagyó módon a Lesi tó melletti Peniel táborhelyen szerveztünk meg, mintegy hatvan táborozóval, augusztus 18–24 között. Bozsoky Jonathán, székelyhídi segédlelkész és én voltunk a főszervezők, de halás vagyok Istennek, hogy sok megbízható és lelkes munkatárssal dolgozhattunk együtt, akikkel öröm volt a szolgálat.

A tábor témája az imádság volt, minden délelőtt egy előadás hangzott el, amit Köteles László hegyközpályi és Visky István, fugyivásárhelyi lelkipásztor tartott. Az előadások vezérfonalát Philip Yancey Az imádság című könyve adta, de az előadók személyes hitélménye és gyakorlata tette szemléletessé és életszerűvé.

A reggeleket tornával, áhítattal, közös énekléssel kezdtük, majd az előadás után kiscsoportos beszélgetések következtek, ahol a csoportvezetők segítségével a résztvevők elmélyíthették a hallottakat és megbeszélhették kérdéseiket. Délutánonként változatos kézműs foglalkozáson vehettek részt a fiatalok, ahol belekóstolhattak a hagyományos gyékényfonás mesterségébe, kipróbálhatták kreativitásukat festészetben és grafikában, gyöngyfűzésben vagy éppen keresztyén énekre tanulhattak meg táncolni. A kézműves foglalkozások mellett csapatépítő játékokat is játszottunk és kirándulni is volt alkalmunk a csodálatos hegyek között. Este, a tábortűznél pedig színes esti programokon vehettek részt a táborozók vagy éppen az általuk kitalált színdarabokat adták elő. A programok közötti szünetekben a fiatalok egy sátorban működő kávéházban beszélgethettek vagy a táborhely sportpályáján játszhattak.

Jó volt kikapcsolódni, elvonulni a világ zaja elől egy olyan helyre, ahol nincs mobil térerő sem internet, és nem vonhatja el figyelmünket semmi attól, hogy közösségben legyünk Istennel és egymással. A tábort Csűry István püspök úr áhítata zárta, és annak ellenére, hogy egész héten az imádságról hallottunk, mégis az utolsó alkalmunk is tartogatott újat a számunkra.

Isten segítségével a következő évben is megszervezésre kerül az Érmelléki Református Ifjúsági Tábor, amire szeretettel várjuk gyülekezetünk fiataljait és minden érdeklődőt!

Bán Alpár, ifjúsági előadó

Kárpát-medencei református ifjúsági imaéjjel


2016. október 7.-én Székelyhídon is megrendezésre került a hatodik ifjúsági imaéjjel. Öt gyülekezet fiataljai vettek részt az eseményen : Székelyhíd, Jankafalva, Csokaly, Nagykágya és Gálospetri gyülekezeteiből. Közel 60-an gyűltünk egybe erre az alkalomra. Az imaéjjelt Bán Alpár nagykágyai tiszteletes úr nyitotta meg bibliaórával, melynek témája az Istenhez való közeledes volt: ,,Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok. ’’ Jak 4,8. Többek között arról esett szó, hogyha valakihez közelebb lépünk, az is tesz egy lépést felénk. Arról is szólt a tiszteletes, hogy hogyan kell Istenhez közeledni, s miért is jó nekünk az Isten közelsége. A bibliaóra záróakkordja az imádkozás volt, amikor is a mellettünk ülőhöz odafordulva egymásért imádkoztunk.

Az áhítat után közös éneklés, illetve énektanulás következett. Az Ő nem ereszt el éneket tanulhattuk meg Bozsoky Jonathán vezetésével. Ezt követően rövid uzsonnaszünetet tartottunk, forró csokiztunk és beszélgettünk. Az ismerkedést játékokkal folytattuk, majd elindultunk kisebb-nagyobb csoportokban az imasétára. Nyolc megálló volt, mindegyik megálló más-más feladatot tartalmazott, melyek segítségével ráhangolódhattunk Isten igéjére, és közelebb kerülhettünk hozzá. Az imaséta alatt a várakozók énekléssel és rövid, keresztyén filmek nézésével töltötték ki az időt. 


Az imaéjjelt a templomba átvonulva egy rendhagyó, ifjúsági úrvacsoraosztással zártuk. Végül egy közös fotózás után elköszöntünk és hazautaztunk. Jó volt együtt lenni, együtt énekelni és imádkozni!

Somogyi Renáta és Bodó Bianca

Sass Kálmán élete, mártíriuma és családjának sorsa



Édesapám, Sass Kálmán református lelkipásztor, élete és sorsa tökéletesen jellemzi a 20. századi magyar sorsot az elszakított magyar területeken. Részletes életrajzi adatait lásd a Tófalvi Zoltán: „1956 erdélyi mártírjai II. Az érmihályfalvi csoport” (1) című különösen nagy értékű könyvében.

Sass Kálmán 1904. április 17-én született Gálospetriben, az Érmelléken. Kisnemes földműves családból származott. Édesapja, Sass Károly, 1915-ben Doberdónál hősi halált halt. Édesanyja (szül. Nagy Rozália) hazahozta és itthon temette el. Tizenhárom éves korában már szántott, vetett, gondoskodván a két húgáról Málikáról és Etuskáról.

Édesanyja szigorú fegyelemmel nyakas kálvinistának nevelte. Szülőfalujában hat elemi osztályt végzett. Mivel az édesanyja hadiözvegy volt, beiratkozhatott a máramarosszigeti gimnáziumba. A gimnáziumot 1916-ban a világháborús események miatt bezárták, ezért a tanulmányait a Bihar megyei feketebátori katolikus kolostorban folytatta, ahol a papoknál cselédként tartotta fenn magát. A Tanácsköztársaság idején a szülőfalujában húzta meg magát. Nappal alkalmi munkákat vállalt és éjjel tanult. A trianoni békediktátum után, amikor lezárták az új határokat, beiratkozott a nagykárolyi piarista gimnáziumba. 1924-ben kiváló eredménnyel érettségizett. 1924 és 1928 között a Kolozsvári Teológiai Intézet hallgatója volt. Lelkészi diplomával a kezében a Nagykároly melletti Domahidán lett segédlelkész, ahol a földbirtokos Domahidi Pál gyermekeinek a nevelője is volt.

1929 és 1931 között svájci tanulmányúton vesz részt, ahol az Ifjúsági Egyesület egyik vezetője lett. Ott tökéletesen megtanult németül és elég jól franciául. Bázelben tanulmányozta a bibliai nyelveket: a hébert, görögöt és arámit. A svájci kantonális modellt tekintette követendőnek, ennek átvételében, a helyi adottságokhoz való alkalmazásában látta az erdélyi kérdés megoldását a nagy Magyarország keretein belül. A bázeli tartózkodása idején egy érdekes kalandban volt része. A Genfi tavon észrevette, hogy egy csónakból kiborult valaki, akinek a megmentéséért vízbe ugrott. Sikeresen megmentette egy nagyon gazdag készruha kereskedő, Paraguay tiszteletbeli svájci konzulja feleségét, Berta Welti-Schneidert. Weltiné ezért hálából örökbefogadási eljárást indított, és fogadott fiának nyilvánította. Kérte, hogy maradjon Svájcban, ne jöjjön vissza Romániába, legyen a gazdag család egyik örököse. Ez az örökbefogadás óriási lavinát zúdított majd a Sass Kálmán fejére a két világháború között és később a szocialista Romániában. Azzal vádolták, hogy a Welti család közvetítésével kémkedett a nyugati „imperialista államoknak”. Mivel Sass Kálmán visszatért Romániába, az idős Berta Welti később jelentős pénzadományokkal támogatta az időközben ennek a hét főre szaporodott családját. Meg kell említenem, hogy a váradi Református Püspöki Hivatal felépítésére Sass Kálmán hozta Svájcból a pénz zömét.

1931 és 1932 között Sulyok István mellett püspöki káplán volt, majd 1932-ben megválasztják mezőtelegdi lelkésznek, ahol 1936-ig marad. Mezőtelegden eleinte nehéz dolga volt, mert ott a munkások között erős volt a kommunista befolyás a gazdasági világválság miatt. Kivételes szervező- és közösségteremtő képességei itt mutatkoztak meg először. Amikor megérkezett Mezőtelegdre, a híres műemléktemplom romokban állt, a tetőzete tönkrement. Amikor össze tudta gyűjteni a pénzt a javításra, senki sem akart felmenni a templom tetőzetére. Híre futott, hogy a pap a templom tetején dolgozik egyedül, végül megszégyenülve többen sorakoztak a templom köré. Ezután már a hívek neki álltak a javításoknak, megkedvelvén a papjukat. Ezért később a Siguranța emberei vizsgálatot indítottak ellene, mert –állítólag – a hívei előtt kommunista propagandát folytatott. Persze ez egyáltalán nem volt igaz, csak a magyarság vezető embereit akarták így megfélemlíteni. Itt 1933-ban megírta a „Tileagd (Mezőtelegd) története különös tekintettel Egyházaira” című könyvét. A román nacionalizmus, nem csak a Ceaușescu rendszerben virágzott, de már a királyi Romániában is. Az akkor Romániában kiadott magyar könyvekben a helységneveknek mind románul kellett megjelenniük. 1936-ban Református kátét írt iskolai magánhasználatra. Ez a káté megjelent az Érmelléki Református Egyházmegye kiadásában, Nagyváradon 2013-ban. A szöveget gondozta, jegyzetekkel és bevezető gondolatokkal látta el dr. Juhász Tamás ny. teológiai professzor.

1936-ban húsvétkor feleségül vette Tőkés Máriát, Tőkés András református lelkész lányát, házasságukból 6 gyermek született: Enikő (1937), Gyöngyi (1940), Kálmán (1941), Béla (1942), én: Huba (1945) és Tünde (1946). Tünde még csecsemő korában meghalt.

1936 szeptemberében Érmihályfalván iktatták be lelkésznek. 1937-ben a magyarellenesség Romániában nagyon megerősödött, és elkezdődött a magyar vezető réteg meghurcoltatása. Így aztán őt is letartóztatták hazaárulás és társadalmi rend elleni vádakkal, de végül felmentik, mert a lefizetett tanúk a tárgyaláson már nem ismerték be a vallomásukat. 1939 decemberében mégis több lelkésztársával együtt kiutasítják az országból Magyarországra „terrorista szervezet” pártolásának vádjával, t. i. a magyarság szervezkedése a határmenti magyarok kiírtásának a román hatóság általi valós tervei miatt kezdődött. Feleségét átvitte Magyarországra Enikő lányával együtt. Ott született meg 1940. március 2-án Gyöngyike leánya. 1940 szeptemberében, a második Bécsi Döntésnek köszönhetően tér vissza Érmihályfalvára, ahol a hívei örömujjongva várták vissza. 1942-ben kiadta az „Elvész a nép, amely tudomány nélkül való” című tudományos értekezését. Az 1940-1944 közötti években magyar kormányfők, miniszterek, politikusok, katonatisztek, neves értelmiségiek keresték fel a barantói tanyáján, kérték tanácsát és segítségét, köztük Tildy Zoltán is. Magyarország 1944. márciusi német megszállása után barantói tanyáján bújtatta az érmihályfalvi zsidókat. 1944 szeptemberében a szovjet hadsereg egy magyarokból álló partizáncsapatot dobott le Érmihályfalván, az egyetlen túlélőt, Maléter Pált – későbbi honvédelmi minisztert – rejtette el, a többit pedig tisztességesen eltemette. Az 1947-es szárazság idején 5 regáti román kisgyermeket fogadott be és nevelt otthonában, akik sajnos később az 1957-es politikai kirakatperben ellene vallottak.

1947 júliusában tartóztatják le, 1948 tavaszáig raboskodik, szabadulását Maléter Pál leveleinek köszönheti.

Sass Kálmánnak az értékrendje: „Isten, haza (nemzet), család” volt, amit ebben a sorban mindig be is tartott. Az 1956-os forradalomig ő az Érmihályfalvi Református Egyházközség keretén belül nagyon aktív volt. Egyházi iskolát építtetett, a templomot renováltatta, dalárdát vezetett, foglalkozott az ifjúsággal, bibliaórákat tartott, vallás- és kátéórákat tartott a gyermekeknek. A templom mindig teli volt hívekkel, de sajnos, akik között jelen voltak az egyház és a magyarság ellenségei is. Testvéri viszonyt tartott fenn a többi egyházzal. Az emberek gyakran jöttek hozzá tanácsért. Nagyon sok komoly barátja volt – más vallásúak is –, akik közül minden nap volt legalább valaki nálunk. A parókia akkoriban egy igen magas szintű magyar intellektuális központ volt. Persze a családjáról sem feledkezett meg soha. Mi, a gyermekei nagyon jól éreztük magunkat ebben a meghitt szeretettel teljes családban. Ez az időszak az embereknek, tehát a szüleinknek is, nagyon terhes lehetett, hiszen ebben a korszakban voltak azok a szörnyű beadások és államosítások. Ezeket mi gyermekek a sorbanállásokon is éreztük. A vad ateista kommunizmus mellett még a magyarellenesség parazsa is lappangott.

Mostani fejjel alig tudom felfogni, hogy ő ezeket a tevékenységeket hogyan tudta olyan nagyszerűen elvégezni. Neki azokban az időkben sok igaz segítőtársa volt. Megemlítem ezek közül a segédlelkészeit, mint például Bődi Mihály és dr. Horváth István nagytiszteletű urakat, valamint Földesi Ilona diakonisszát, akit Veronika testvérként ismertünk. A családi nevelés neheze Anyura maradt. Neki pedig nagy segítséget jelentett keresztanyám, Kállai Mária, aki egy elég közeli rokonunk volt Karcagról.

1956-ban már 11 éves voltam, és – érdekes módon – jobban emlékszem ezekre az időkre, mint a tegnapi napra. Öreg fejjel nem gondolnánk, hogy egy ekkora gyermek mennyi mindent meglát és megért. Október 23-án Czirják Feri barátommal már elkészítettünk egy kristályos fülhallgatós rádiót. Nekünk akkor nem volt rádiónk – talán mert nem is lehetett. Csípős hideg, de napfényes délután volt, úgy du. 4 óra felé kipróbáltuk a rádiónkat. Felfigyeltünk a himnusz hangjaira, amit többször is megismételtek a Nagy Imre miniszterelnök nyugalomra intő felhívása közbeiktatásával. Ezt megmutattuk Apunak. Ezután már a fülhallgató nála maradt. Nagy öröm volt akkor. Mindenki azt hitte, hogy vége a kommunizmusnak. Béla testvéremék Nagyváradon az iskolában tervezgették, hogy segíteni fogják a forradalmat. De hamarosan jött a szovjet bevonulás Magyarországra, ami a forradalom leverése után hatalmas megtorlásba ment át, nem csak Magyarországon, hanem Romániában is, ahol még a magyarellenesség lángja is perzselt. Eljött a hallgatózások, megfigyelések, koholt vádak szerkesztése és a letartóztatások ideje.

1957. február 17-én délután megérkeztek a parókiára a szekusok, és megkezdték a házkutatást. Nem mehettünk ki a házból. Mindent átkutattak, még azokat is, amiket ők hoztak magukkal későbbi terhelő nyomozati anyagnak. Anyu kétségbeesetten könyörgött a szekusok vezetőjének, hogy a férje megbilincselése és elhurcolása előtt összeeskethesse Enikő lányát az éppen Érmihályfalván tartózkodó Kiss Mihály mérnökkel, a vőlegényével. Ez meg is történt éjféltájban. Apu mindegyikünktől egy-egy bibliai idézettel búcs]zott. Nekem, a legkisebbik fiának csak annyit mondott: „Én is árván nőttem fel, mégis ember lett belőlem!”. Hamarosan megkezdődtek a kihallgatások. Ott agyba-főbe verték, kegyetlenül bilincsbe verve megkínozták, de nem sikerült belőle kiverni semmi olyan vallomást, ami árthatott volna valakinek, pedig még be is drogozták. Ő bolondnak tettette magát. Megkezdődtek a letartóztatások. Jól jöttek ezek az események a román nacionalistáknak, mert ez egy nagyszerű alkalom volt a magyarság megfélemlítésére és megtörésére. Ezekben a nehéz napokban (1957. február 17-én) a nagyváradi Szekuritáté bevitte a testvéremet, Sass Bélát kihallgatásra Nagyváradra, ahol úgy megverték, hogy hazajövetele után vagy két hétig még minket sem ismert meg. Ez a kínzás a további életére is maradandó nyomokat hagyott. Egy nagyon ideges ember lett belőle.

1958. október 4-én megtörtént Nagyváradon a tárgyalása a 31 vádlottnak, ahol meghozták a kegyetlen ítéleteket. Sass Kálmánt, Hollós Istvánt és Balaskó Vilmost golyó általi halálra ítélték. A többiek életfogytiglant vagy 5-25 évi börtönbüntetést. A tárgyaláson a családtagok nem vehettek részt. A fellebbezésre két napot kaptak, de hiába is fellebbeztek. Nagytiszteletű Balaskó Vilmos halálos ítéletét sikerült az Amerikában élő szobrászművész testvérének életfogytiglanra változtattatni. Sass Kálmánt és Hollós Istvánt 1958. december 2-án Szamosújváron kivégezték. Ott valahol a börtön melletti temetőben egy gödörbe beledobva elföldelték. Az 1989-es Romániai Forradalom után kérvényeztük a Román Belügyminisztériumban, hogy Édesapánkat tisztességesen eltemethessük, de azt a választ kaptuk, hogy nem tudják, hol nyugszik. Mi, a családja, még több mint hét évig nem tudtuk, hogy Aput mikor és hol végezték ki. A halotti bizonyítványát az egyetemi első évemen szerezte meg a Bukaresti Egyetem titkársága, mert nem tudtam igazolni, hogy életben van-e, vagy meg van halva.

Az ítélet meghozatala után a teljes vagyonunk elkobzása következett. Ki kellett költöznünk a parókiáról. Nem mert minket befogadni senki a házába. Végül is a Bodrogi család fogadott be minket lakónak. Nem járhattunk iskolába sehol a környéken. Egy évig sikerült a Csíkszeredai Líceumban meghúzódnom, t. i. Enikő nővéremék akkor ott laktak. A nyári vakációban Érmihályfalván 1959. augusztus 29-re virradó éjjel lecsapott ránk a milícia, megparancsolva azt, hogy 1 óra alatt pakoljunk össze, mert visznek keletre. Pedig már akkor ki voltunk fosztva, csak egy dunyhát és egy fél zsák krumplit vihettünk magunkkal. Még azt is elvették, ami kevés holmink ott maradt.

Először Nagyváradra vittek, onnan még három család tagjaival: Rimayékkal, Torda Dánielnével, Viskiékkel együtt elvittek vonattal a Bărăgan-ba , a Románia délkeleti részére. Minket egy Olaru nevű faluba (Călărași rajon), a többieket pedig rendre Rublára, Viișoarára és Lătești-re vittek. Akkor csak hárman voltunk: Anyu, az Enikőék kicsi lánya, Enici, és én. Ott beraktak egy olyan vályogházba, amelyet nád kellett volna fedjen, de átlátszottak rajta éjjel a csillagok. Ezeket a házakat 1951-ben építették a Bánságból odadeportált családok. Mi már ezeket romos állapotban találtuk. A következő napokban megjött Gyöngyi és Kálmán is. Bélát letartóztatták a vonaton, és politikai fogolyként ült két és fél évet. Ott mi DO-sok (kötelező lakhely) voltunk, ami azt jelenti, hogy a lakásunktól nem mehettünk el 15 km-nél messzebbre. Az állami gazdaságban dolgoztunk napszámosként. Alig fizettek valamit, amiért Kálmán testvérem egyszer nagyon kiborult, szidva a pártot, amiért két és fél év börtönt kapott mint politikai huligán. Iskolába nem járhattunk, mert az pontosan 15 kilométerre volt tőlünk Călărași-on. Eredetileg 4 évre voltunk oda száműzve, amit később még meghosszabbítottak. Két év után sikerült meggyőznünk ajándékkal a rajoni szekus tisztet, hogy járhassunk iskolába. Így 1964-ben mi hárman, a fiútestvérek leérettségiztünk. Szerencsére 1964-ben az amerikaiak hatására el kellett engedni a politikai foglyokat. Így mi is elmehettünk az egyetemre, amit 5 év múlva el is végeztünk. A Bărăganban mindenki deportált volt, összetartottunk és nem nézett senki ferde szemmel ránk. Valahogy úgy voltunk ott, mint a vadállatok árvízkor, amikor a farkas sem bántja az őzet.

Istennek legyen hála, ezek után mindenki elhelyezkedett, családot alapított.

Az 1989-es romániai változások után sem sikerült rehabilitálni Aput. Összesen 22 perünk volt ilyen célból, amit sajnos elutasítottak a legfelső szinten is.

Hálásan köszönjük mindazoknak, akik emléktáblát, vagy obeliszket állítottak édesapánk emlékére: Szamosújváron, Érmihályfalván, Gálospetriben, Domahidán, Svédországban a Strängnäs-i dómban, Budapesten, Nagyváradon.

Az érmihályfalvi református temploma falára az ottani Egyházkösség ezt a szöveget vésette az emléktáblára: „Itt szolgált 1937-1957 között az 1958-ban mártírhalált halt Sass Kálmán lelkipásztor”. És alatta az ige: „Mert nem félelemnek lelkét adta nekünk Isten...” (2Tim 1,7)

Nyugodjon békében!

Dr. Sass Huba


Források:

1. Tófalvi Zoltán: 1956 erdélyi mártírjai II. Az Érmihályfalvi csoport, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007.
2. Balaskó Vilmos: Élet a föld alatt, Nagyvárad, 2001.